Regus blogja

Ivy élete hírek!

2010-07-13T13:05:00.000-07:00

Új fejezetet tettem fell Ivy élete blogomra! Olvassatok és írjatok sok komit! Ja és pályázat is indult. Aki tud szavazzon!!!

Köszi szépen!

Harry Potter 7 előzeteeeees!!!! :)

2010-07-11T09:19:00.000-07:00

Nézzétek meg ezt a videót! A HP 7 első hivatalos előzetese! Szerintem nagyon jóóó!!!

Nagyon nagy film lesz ez emberek! És csak novemberben lesz a mozikban!!! Ahj már!! Utálok várni! Látni akarom. És persze hogy kétrészes lesz, mint a Breaking Dawn. :/ Miért??

Itt!!

2010-07-11T08:34:00.000-07:00

Sziasztok!!!

Tudom hogy már ezer éve nem írtam ide, de most visszajköttem!! Remélem nem haragszotok nagyon! Itt lesznek kirakva a hírek,. hogy miből mikor van fejezet, és persze sok más érdekesség is! :)

Kezdeném mostazzal hogy mint ti is láthattátok új sablon van. A régit már meguntam! :/ De ez szép!!

A másik pedig hogy Ivy élete blogomon (http://www.ivyelete.blogspot.com/) szavazást nyitottam szeretném ha szavaznátok!

Ja és nyitottam egy új blogot Something deep inside me címen vagyis Valami mélyen bennem. Itt is Twilight fanficet írok! Olvassatok és komizzatok! :) Please!! http://www.valamimelyenbennem.blogspot.com/

Regina

Megnyílt a blogom!

2010-04-28T06:57:00.000-07:00

Kicsit előbb készült el a blog az Ivy életéhez! Már feltettem az összes eddigi rész, hvasárnap esetleg hétfőn lesz fent új rész is! Ezt írtam a Hírhez is. Szóval katt ide, vagy a bannerre ha be akarsz nézni!

Hír!

2010-04-26T11:13:00.000-07:00

Azt szeretném közölni veletek, hogy három napon belül új blogot nyitok az Ivy élete számára, mert ezt a blogot alig tudom, megnyitni, hogy szerkeszteni tudjam. :( Persze néha ide is írogatok, meg minden csak ritkábban, mint így szoktam. Szóval legkésőbb 30-ára lesz új blog az ivy életének!

Csak ennyi!

Eclipse offical poster!!!!

2010-04-19T08:09:00.000-07:00

Szerintem nagyon jóóók! Istenem de várom már a filmet! Nem tudnának annyit fizetni, hogy ne nézzem meg! :)

Ivy élete 10. fejezet

2010-04-18T06:31:00.000-07:00

Az esküvő

Éppen a leánybúcsúztatómról rohantam haza. Aliceékkel jól bevásároltunk, a nászutunkra, bár még gőzöm nem volt hová megyünk, és jó sokat nevettünk, meg buliztunk. Most viszont már vágytam Alexem után. Az ablakon ugrottam be. Ő már ott várt az ágyon fekve.

- Jó éjt Édesem! – kuncogott.

- Szia! – integettem és leültem az ágy szélére. – Vége is a legénybúcsúztatódnak?

- Egy öt perce.

Épp hogy lehúztam a cipőmet, mikor odahúzott magához.

- El kéne még mennem, lezuhanyozni, és hajat… - az ujját az ajkamra tette.

- Ne izgulj. – suttogta. – Csak maradj itt velem!

- Hát jó. – egyeztem bele és bebújtam mellé az ágyba. Hirtelen megcsókoltam és beletúrtam a hajába. Már a felsőjét vettem volna le, mikor megállított.

- Most ne. – súgta bűnbánóan.

- Miért? – kérdeztem kacéran.

- Mert holnap nagyon korán kell kelned, Édes és így is késő van. – mondta szomorkásan. – Hidd el én is nagyon szeretném, tudod jól.

Csalódottan húzódtam el és durcásan hátat fordítottam neki. Éreztem, ahogy átkarol rajtam és másik kezével, a hajammal játszik.

- A nászéjszakánkon csak a tiéd leszek. – búgta a fülembe, és ez furcsán megnyugtatott.

- Megígéred? – fordultam felé mire ő a két keze kővé vette az arcomat.

- Megígérem. – suttogta és egy pillanatra megcsókolt. – De ha már itt tartunk, szereted a hegyeket?

- Igen, a hegyekben, mindig jó friss a levegő és nagyon szép a kilátás. – bólogattam. – De miért kérded?

- Mert arra gondoltam, hogy a nászutunkat a hegyekben töltenénk. – zümmögte édesen.

- Jaj, ez, de aranyos. – mosolyodtam el. – Nagyon szeretnék odamenni. Annyira jó lesz. Köszönöm szépen!

- Nincs mit, Ivy. – tűrte a fülem mögé a hajam. – Én csak azt akarom, hogy a lehető legboldogabbak legyünk.

- Én már így is, ebben a pillanatban is, boldog vagyok, nagyon. – simítottam végig az arcán. – Mindegy hol vagyunk.

- Meglátod tetszeni fog neked, Tibet!

- Tibetbe megyünk? – hüledeztem.

- Bizony ám. – vigyorgott. – Nagyon fogod szeretni azt a helyet. Ott laktam egy ideig, és még mindig nem adták el a házamat.

- Bízom benned! – bújtam hozzá.

– De most már aludj, mert holnap Alice kikerget a világból… fel kell készülnöd rá!

- Igen. – helyeseltem. – Nem tudom fog-e tetszeni neked a ruhám.

- Ugyan ezzel ne törődj. – simított végig az arcomon és újra megcsókolt egy pillanatra. – Biztosan gyönyörű leszel és különben is teljesen mindegy. A lényeg hogy kimondjuk az igent és egymáshoz tartozzunk.

Hirtelen jutott eszembe a bal kezemen a gyűrű. Most mintha nagy fénnyel csillogott, és világított volna, hogy észrevegyem mekkora jelentősége van ennek a kis tárgynak. Mert nagy volt. Akkora, mint az egész világ vagy talán még nagyobb. Mert, hogy én Alexhez fogok tartozni örök időkig, maga volt a csoda, a mennyország. És ennek tényleg nagy jelentősége volt. Hirtelen árasztott szét a boldogság, hogy mennyire közel van a Nagy nap, és hirtelen ahhoz lett volna kedvem, hogy sírjak örömömben, vagy csak kiabáljak egyet, vagy csak jó hosszú ideig csókolhassam Alexet.

Az erkélyajtó és az ablakok nagy robajjal csapódtak, ki és a szemem felpattant. Elbóbiskoltam volna? Ilyen gyorsan? Alex is felkapta a fejét. Akkor ért utol az eszem és rájöttem mi történt.

- Ne aggódj, Alex. – motyogtam és odarohantam villám, gyorsan becsukdosni a nyílászárókat. – Én csináltam, minden rendben.

- Direkt? – kérdezte döbbenten.

- Természetesen nem. – másztam vissza mellé. – Csak olyan boldog vagyok, hogy ez vele jár.

- Ennek örülök. – mosolygott. – Hogy ilyen boldog vagy. Én is nagyon boldog vagyok, el se tudom mondani, mennyire. Nagyon szeretlek, és ha most valaki elvinne tőled, akárki, azt nem élné túl! Ezt itt lepecsételem neked. Én még sose éreztem így soha, és ez most olyan jó érzés, hogy nagyon!

- Velem, se volt még ilyen. – mormoltam, de már laposakat pislogtam. – És én is ennyire szeretlek, és hogyha…

- Édesem. – szólt, de azért monoton mondtam tovább. – Édesem, figyelj rám. – Nagy nehezen ráemeltem a szemet.

- Tessék?

- Aludj inkább, jó! – motyogta és egy puszit nyomott a fejemre. – Nagyon álmos vagy. Szép álmokat.

- Szép álmokat.

És már aludtam is, mint a bunda. Nagyon ébren aludtam. Minden kis neszre felfigyeltem, mintha tartanék valamitől. Az egyik ilyen olyan hangos volt, hogy ki kellett nyitnom a szemem, megbizonyosodni róla, hogy csak is ketten vagyunk-e a szobában.

- Ivy, mi a baj? – kérdezte aggódva Alex. – Nagyon nyugtalan vagy…

- Csak mindig hallok neszeket. – mondtam halkan. – Mintha valaki lenne a közelben.

- Én csak az állat hallom. – fülelt. – Lehet, hogy csak álmodtad.

- Lehet. – sóhajtottam és megfogtam a kezét. – Egy jóét puszi?

- Legyen. – suttogta, és nagyon gyöngéden megcsókolt én pedig hevesen visszacsókoltam, neki, és nem bírtam megállni. Ő készségesen visszacsókolt és így aludtam el.

- Ébresztőő! – Alice csörtetett be a szobába és egy perc alatt világos lett, ahogy felhúzta a reluxákat. És hogy megvédjem a szemem a fénytől Alexhez bújtam eltakarva a szemem és ő átölelt.

- Gyerünk Ivy, Alex hét óra! – tapsolt Alice.

- Még öt perc! – motyogtam, de meghallotta persze.

- Ivy!

- Hagyd még egy kicsit aludni, őt. – kérte Alex, hálás voltam neki ezért. – Csak öt perc. Megyek addig én.

- Nem. – morogtam és belekapaszkodtam a pólójába, mire visszajött.

- Na jó 5 percet kaptok. – engedélyezte Alice nagy bosszúsággal. – De amint letelj, jövök és nincs mese!

Azzal kiment és becsapta maga után az ajtót.

- Köszönöm, Alex! – hálálkodtam nyújtózkodva, és hunyorogva.

- Nincs, mit visszaaludhatsz, ha szeretnél.

- Á nem tudnék. – Felültem az ágyban és megdörzsöltem a szemem. – Inkább arra használom ki az öt percünket, hogy kellően felébredjek.

- Helyes. – mosolygott szerelmem. – Hogy vagy ma reggel?

- Boldogan, vidáman, izgatottan, kicsit idegesen, csodásan… - mondtam az ujjamon számolva őket. – Soroljam még?

- Sorolhatod… - ingatta a fejét. – De meg is csókolhatsz.

- De mohó vagy. – kuncogtam, de azért odahajoltam és megcsókoltam, ahogy akarta. – De ez nekem is hiányzott. És még mire az oltárhoz érek, mennyire fog hiányozni.

- Csak légy türelmes. – intett Alex.

- Egyébként mikor megyünk a nászutunkra?

- Csak egy héttel később tudunk menni, nem baj? – nézett rám röstelkedve. – Csak úgy kaptam jegyet a repülőre.

- Dehogy baj! – nevettem és befészkeltem magam az ölébe. – Nekem egy hét múlva is remek lesz a nászút.

- Akkor jó. – dörzsölgette a hátamat.

Akkor hallottam meg odalentről a beszélgetést.

- Hagyd már, őket Alice! – mondta Edward. – Hadd legyenek együtt még egy kicsit!

- Arra lesz bőven idejük, a nászútjukon, most viszont készülődni kell. – válaszolt Alice és a hangja egyre közelebbről hangzott. Erre felé jött.

- Nagyon bosszantó vagy tudod? – kontrázott Bella.

- Tudom, de ez nem változtat semmin.

Alice még be se fejezte a mondatot, már is nyitott be a szobánkba.

- Gyerünk Ivy! – csettintett. – Rád és Bellára vár egy alapos smink, Alex pedig csak egy óra múlva kap ellátást, addig menjen egyet vadászni!

- Három napja voltam. – Segített ki az öléből Alex. – De ha akarod, elmegyek. Addig is csinálok valamit.

- Edward és Jasper elkísérnek, meg szerintem Carlisle is veletek megy. – folytatta Alice. – De kérdezd meg Emmettet is, hátha van kedve hozzá.

- Rendben. – bólintott Alex. – Viszlát, az oltárnál, Édesem! – puszit küldött nekem és kiment az ajtón.

- Gyere Ivy! – húzott magával a szobájába Alice. Leültetett egy székre és a tükör felé fordított. Bella és Rosalie már ott voltak. Vártak a sorukra.

Először szépen kisminkeltek Roseval, aztán felkontyozták a hajamat is, majd mikor az arcom meg a hajam készen volt Fel kellett állnom, és rám adták a ruhát. Bella csak ült ott és együtt érző pillantásokat küldött felém. Ő is túlélte ezt.

- Alice! – kiabálta Nessie és betoppant a szobába. – Miért nem ébresztettél fel? Most majdnem elkéstem!

- Nyugi kicsim, semmiről se maradtál le! – nyugtatta Bella.

- Igen majd én, kisminkellek szépen. – nyújtatta a kezét Rose. Renesmee megfogta és Rosalie odavezette a székhez.

- Soká leszek még kész, Alice? – türelmetlenkedtem.

- A türelem nagy erény! – motyogta Alice és szépen összekötötte a masni. – Hm… itt még igazítani kell rajta egy kicsit.

Már nagyon ideges voltam. Nem tudom csak ott állni. Mozognom kellene, hogy levezessem a feszültséget, beszélgetnem kéne Bellával, az ő esküvőjéről, amit a leánybúcsúztatómon nem tettem meg, pedig kellett volna és legalább fel alá kéne járkálnom, hogy lenyugodjak. Ráadásul, még csak kilenckor kezdődik, az egész. Addig halálra izgulom, itt magam. Ha persze képes lennék rá.

- Kész is vagy, Ivy! – jelentette be Alice. – Jaj, várj a fátyol!

Bella átadta Alicenek a fátylamat, aki szépen a fejemre tűzte és az arcom elé hajtotta a rövidebb felét.

- Szép vagy! – mosolygott Alice. – Nézd meg magad!

Az alakos tükör felé mutatott mire odafordultam és meg kellett állapítanom, hogy Alice jó munkát végzett. Nagyon szép volt a ruha, de sajnos ez sem felejtette el velem az izgalmamat.

- gyönyörű szép! – ámult el Bella is.

- Az. – kontrázott Renesmee, és amilyen ámulattal szóltak, már majdnem idegesítő volt. Ennyire azért nem vagyok szép…

- Rosalie! – szólt Alice. – Bevállalod Bellát is?

- Persze.

- Mert nekem már a fiúknál kéne lennem.

- Kételkedsz, hogy fel tudják-e venni egyedül, a ruháikat? – idegesen kuncogtam egyet.

- Nem az a lényeg, Ivy! – legyintett Alice. – Fél óra múlva jövök!

Azzal kiment becsukva maga után az ajtót. Rosalie a helyemre állította Nessiet és Bellával, segítettek feladni, rá a barackszínű koszorúslány ruhát. Nessien is jól állt a ruha.

Aztán Bella következett. Őt én segítettem felöltöztetni, aztán Rosalie jött. Amennyire tudtuk, Bellával kifestettük, és aztán se perc alatt feladtuk rá a szintén barackszín koszorúslány ruháját. Örültem, hogy csinálhatok valamit, mert így kicsit megenyhült az idegességem. De akárhányszor az órára néztem, görcsbe rándult a gyomrom.

- Na, itt is vagyok! – lépett be Alice. – Jaj, de jól néztek ki! Segítetek nekem is?

- Persze. – feleltük kórusban.

- Oké. – vigyorgott Alice. – Sminkelni tudok egyedül is, a ruhát kell majd rám adni!

- Rendben, Alice. – bólintottam, aztán kihúztam az erkélyajtót és kiléptem az erkélyre. Beszívtam a friss téli levegőt és végig néztem a havas fákon.

- Ideges vagy mi? – Jött oda mellém Bella.

- Nagyon. – bólogattam. – Te is így éreztél, amikor ti házasodtatok össze?

- Igen. – mondta Bella s szinte visszaemlékezett a nagy napjukra. – Csak bennem, még az az érzés is bennem volt, hogy talán nem vagyok elég jó Edwardnak. Nagyon bizonytalan voltam, és ne akartam hinni, hogy ő engem akar.

- Pedig összeilletek. – mosolyogtam rá.

- Ti is. – simított végig a vállamon. – Tudom, most te is úgy érzel, hogy valami nem fog összejönni, hogy valami hirtelen elromlik, és ki ser tudjátok majd mondani az igent, de hidd el nekem minden rendben lesz!

Igen. Bella pont eltalálta. Pontosan ezt éreztem. És ezt eddig észre se vettem. Attól félek, hogy valami tönkreteszi ezt a gyönyörű napot.

- Hiszek neked. – Nyeltem egyet. – Csak… tudod ez annyira hihetetlen, még életemben nem történt, még hasonló sem és most hitelen, minden jó, minden szép. Ez tól szép.

- De hát szereted Alexet, nem?

- Dehogynem, szeretem!

- Amikor tudod, hogy megtaláltad az igazit, megtaláltad, azt, akivel igazán szeretitek egymást, aki nélkül, nem lennél, akkor ne kételkedj abban, hogy esetleg, valami nincs rendben veletek. – mondta nagyon komolyan. – És tedd azt, amit a szíved diktál. Ne gondolkodj, mert, abból ilyenkor semmi jó nem származik. Menj a szíved után, mert az a legjobb.

- Gondolod? – néztem el másfelé.

- Igen, gondolom. – biztosított. – Tudom, hogy te hallgatsz a szívedre. Mert éppen te, vagy az, aki eddig csak a szíve után ment. Akit eddig is csak a szívében élő remény tartott életben. Ez, amit most kaptál az élettől, ez a boldogság, a jutalmad, azért amiért kitartottál.

A szemem könnyes lett ezektől a szavaktól, és attól, hogy ez mennyire igaz. Mennyire jól beszél Bella.

- köszönöm! – hálálkodtam, és átöleltem. – Mindent, köszönök. Neked is, Edwardnak is és az egész, családnak!

- Nagyon szívesen Ivy! – elengedtük egymást és visszamentünk a szobába.

- Fél óra múlva kezdődik! – jelentette be Alice és már cseppet sem idegeskedtem, csak a kellemes izgalom maradt.

- Jól van Alice. – mosolyogtam. – Mehetünk.

- A pap előtt rendesen kell viselkednetek. intett Alice kifelé menet, aztán suttogóra fogta a hangját. – ő ember. Csak hétköznapian. Gyerünk.

Odaálltam a lépcsőhöz, mire Esme elkezdett játszani a zongorán. Lementem a lépcsőn és amennyire csak tudtam mosolyogtam. Alex ott várt az oltárnál, ahogy megígérte. Az ő szája is fülig ért, és olyan szépen állt, mint egy úriember. Az utolsó lépcsőn is lementem és Edward karon fogott. El is felejtettem, hogy ki is vezet el odáig.

- Sok boldogságot. – súgta nekem mikor odaengedett Alex mellé, de csak olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta.

- Köszi. – motyogtam, ugyanolyan halkan és beálltam Alex mellé.

El sem hinné az ember, hogy ekkora boldogságot ki lehet bírni. Tényleg vissza kell vennem, nem ám túlságosan feltámadna a szél.

Az élet így beleugrani az örökkévalóságba, olyan szépnek tűnt, mint még soha. eddig számomra az örökkévalóság azt jelentett, hogy sose lesz vége annak a nyomornak, amiben eddig éltem. És most egészen mást jelent. Most azt jelenti, hogy amíg világ a világ boldogok, lehetünk, örülhetünk, hogy élünk, és vidámak lehetünk, mert jól élünk, és senki, nincs, aki tönkretegye. Mert már mennyiszer megjósolták a világvégét? Háromszor, négyszer? És még egyszer sem következett be, legfeljebb jött egy kis vihar… Nekünk az jelentené a világ végét, ha elvennék tőlünk azokat, akiket a legjobban szeretünk. És é azt sosem fogom megengedni.

- Akarom. – mondtam ki a választ a pap kérdésére, és csak akkor vettem és, hogy sírok.

- Akarom. – mondta Alex is, aztán szembe fordultunk egymással és szerelmem felhajtotta a fátylamat az arcom elől, letörölve egy kósza könnycseppet. Pislogtam párat, hogy jobban lássak és mikor engedélyt kaptunk rá, megcsókoltuk egymást. Ez most olyan volt, mint egy pecsét, amit egy óriási nagyon bizalmas, és fontos papírra nyomnak rá, és ez annyira jelentős, hogy ezzel egy új világ nyílik meg az előtt, akinek jár ez a papír ezzel, a pecséttel.

Elhúzódtunk egymástól és szembe fordultunk a tapsoló vendégsereggel. Csak egy ismeretlen pár volt ott, a Cullenek között. Egy vöröses barna hajú harminc év körüli nő, és egy szintén annyi idős, fekete hajú, magas férfi. Ezen kívül mindenki állt és mosolygott ránk, aztán mindenki odajött gratulálni. Én mindenkinek udvariasan mondtam egy köszönöm, Benjaminnak és a feleségének be is mutatkoztam.

Aztán elköszöntünk a paptól és nekiálltunk a táncnak. Akik éhesek voltak ettek is. Persze ez Jacob és Nessie volt, csak. Mi táncoltuk Alexsze4l az első táncot, aztán csatlakozott hozzánk, Rose Emmettel, Esme Carlisleval, és Edward Bellával. Alicenek még volt valami elintéznivalója sürgősen.

- Tudod milyen szép vagy? – csókolt meg Alex.

- Köszönöm. – pirultam el, persze. – Te is jól nézel ki.

- Hát, köszi. – nézett végig magán. – Jól mulatsz?

- Nagyon jól. – biztosítottam. – A táncunk után ehetnénk is egy kicsit… Már, mint, én eszek, te meg, nézed…

- Ehetünk most is, ha akarod.

- Alex, ne izgulj. – kuncogtam. – Nem halok éhen, csak mondtam. Ha két perccel később eszem, nem történik semmi.

- Jól, van, csak azt akarom, hogy kellően, rendben legyél.

- Tudom azt jól, de ennyire nem kell aggódni. – simítottam végig a karján. – Majd szólok, ha valami nincs rendben.

- Jól van. – sóhajtott. – Ezen túl kicsit visszafogom magam.

- Megbeszéltük. – Adtam egy puszit a szájára aztán vége lett a számnak és leültünk az asztalhoz.

Az egész este remek volt. Mindenkivel táncoltam egy sort, Még a lányokkal, is csak persze pergősebb számra. Este tízkor Alex felkapott és kiment velem az ajtón, mire mindenki követett. Nem tudtam hová, visz, de kezdtem sejteni. Főleg mikor Alice kezében megláttam két bőröndöt, meg az ősrégi hátitáskámat.

- Alex…

- Csss. – tette az ajkát az enyémre, mire én rögtön a nyakánál kapaszkodtam.

Elértük Alex házát, amit még a vak sötétben is remekül láttam. Alex letett és feloltotta a verandán a villanyt. Aztán odahúzott, maga mellé. Alice letette a cuccaimat a lépcsőhöz és ránk mosolygott, majd visszaállt Jasper mellé.

Az élet még így is túl rövid lehet, hogy megszokjam ezt a boldogságot, azt hiszem. Bella is ezt érezte vajon? Így érez még most is? Jobban el kéne beszélgetnem vele valamikor…. De addig is élveznem kell a mostani boldogságot. Ki tudja meddig tart.

Írj, egy díjért!

2010-04-07T12:08:00.000-07:00

Sziasztok!

Arra gondoltam nyitok egy versenyt!Biztos ti is már elképzeltetek egy olyan világot amiben szívesen élnétek! Bíztos voltatok úgy méár hogy: Bárcsak ott lehetnék... Most itt a lehetőség hogy megmutasd az álmaidat! Írj egy történetet az álmodról, és küld el nekem e-mailben: regina@szivarvanynet.hu A zsűri, kiválasztja a neki legjobban tetsző történetetet és az kap egy díjat, és jutalmul, kiteszem, a blogomra a történetet, esetleg direkt a történetetnek nyitok egy blogot! Ha meg lesz legalább 5 pályázó, lezárom a jelentkezést, és pár héten belül meg lesz az eredmény. Lesz 1. 2. és 3. helyezett is!
Ha úgy gondolod hogy teszel egy próbáát nem kell mást tenned, csak természetesen megírni és elküldeni a történetd
Belinkelni ezt a képet az oldaladra, blogodra, ha van:

Aztán írni a chatembe, hogy jelenkezni akarsz. Akkor én oldalra felírlak, a jelentkezők közé!

Majd várnod, kell, hogy vége legyen a versenynek és kiosszam a díjakat - persze nem élőben

És ha mégsem nyertél ne csüggedj! Minden félévben megrendezem ezt egyszer! Úgyhogy mindig előtted áll a lehetőség... Csak legközelebb más lesz a téma!

Közvélemény-kutatás

2010-04-07T11:41:00.000-07:00

Biztos észrevettétek, hogy nyitottam egy szavazást oldalt legfölül. Tényleg szeretném ha szavaznátok, mert nem tudom mi legyen. Nem komiztok, nem írtok, a chatbe, semmi... Szóval legalább itt névtelenül, legyetek szívesek szavazni! :) Nagyon számítok rátok! Egy hét áll ezért rendelketzésre! Egy hónap múlva, ha nem jön eredmény 1 hónaspő múlva újra inddítom. Ja és nem sétődök meg semmin akármit is szavaztok. :) Szóval ezt tegyétek meg! Köszönöm!

Ivy élete 9. fejezet

2010-04-02T03:24:00.000-07:00

Tegnap akartam feltenni, de későn értem haza és nem volt hozzá energiám. De most itt van, úgyhogy jó olvasást. Szerintem egyébként nem lett olyan jó. Komikat kérek!
Forgalmas karácsony

- Nem vagy már szomjas? - kérdezte Alex. Ő és én az erkélyen álltunk és a hóesést néztük.

- Nem. – hazudtam, pedig már vagy két hete nem voltam vadászni, és igen csak égett a torkom.

- Biztos vagy benne? – fúrta a tekintetembe az övéit és végigsimított a szemem alatt elhúzódó lilás árnyákon.

- Na jó. – sóhajtottam. Ha így néz rám képtelenség hazudni neki. – Tényleg rám férne. De mindig olyan nehezen szánom rá magam. Veled olyan jó lenni… Vadászni nagyon unalmas.

- Veled is nagyon jó. – karolta át a csípőmet és húzott közelebb magához. – De muszáj. Ez az élet rendje.

- Tudom. – sóhajtottam beletörődve. – Tudtad, hogy már alig három hét van karácsonyig, és az esküvőnkig.

- Bizony ám. – adott puszit a fejemre. – Egy fontos pillanat az életben, amit sosem felejtek el.

- Én sem fogom. – fogadkoztam. - Ez az első karácsonyom boldogan.

Még jobban szorított magához.

- Én soha nem hagyom, hogy szomorú légy. – súgta a fülembe. – Ezt most itt írásba is adom, ha akarod. Te ebben az életben, soha de soha többé nem leszel boldogtalan. Ígérem neked.

- Bízom benned Alex. – súgtam neki. – Annyira szeretlek.

- Én is, Édesem. – belepuszilt a nyakamba és a szemembe nézett. – És mindig is így lesz.

- Igen, mindig. – mondtam halkan, boldogan. – Amíg csak élek.

- És mivel te is és én is örökké élünk. – suttogta, és én befejeztem:

- A boldogság is örökké tart.

Egyre közelebb hajolt hozzám, és már szinte éreztem ajkit a számon mikor a torkomba élesen belenyilallt a fájdalom. Odakaptam és felszisszentem.

- Ne jó, nincs mese! – toppantott. – Gyere vadászni!

- Na, jó. – sóhajtottam. Azzal vigasztaltam magam, hogy utána még két hétig le van róla a gond, és magamat és megfosztom a fájdalomtól.

A vadászat végül is jólesett. Leginkább őzeket találtunk, de egy farkassal is volt szerencsék, találkozni. Már éppen végeztünk és már hazafelé sétáltunk kézen fogva mikor Alex elém állt, megállásra késztetve engem. A másik kezemet is megfogta és angyalian rám mosolygott.

- Figyelj. – kezdte mosolyogva. – Mit szólnál, ha nálam töltenéd a hétvégét?

Kicsit meglepett ez a kérdés, de ugyanakkor örültem neki. Még sosem voltam huzamosabb ideig Alexnél.

- Szívesen. – mosolyodtam el.

- Tényleg? - hitetlenkedett.

- Miért mit hittél? – húztam fel a szemöldököm. – Hogy azt mondom: az kizárt dolog, ki nem mozdulok a házból…

- Nem csak, - elnézett egy pillanatra másfelé aztán újra a szembe. – csak annyira hihetetlen, hogy megtaláltalak. Nem tudod, milyen boldog vagyok, hogy velem vagy!

- De. – mosolyogtam rá. – Pontosan tudom. – elengedtem a kezét és a nyaka köré fontam a karomat. – Ezt érzem én is!

- Valóban? – suttogta. – Ezt?

- Igen. – leheltem és megcsókoltam. Sokáig álltunk ott így aztán elengedtem őt és szorosan hozzásimultam.

- Nagyon örülök, hogy eljössz. – súgta a fülembe.

- Én szívesen megyek. – motyogtam a pulóverébe. – Szeretlek.

- Én is, Ivy! – megpuszilta a fejem búbját aztán elengedett. – Haza kéne mennünk. Be kell jelentened, hogy nálam töltöd a hétvégét.

- Ó, rendben. – vontam vállat és megfogtam a kezét. Így sétáltunk hazáig. Nem akartunk futni, se gyorsabban menni. Ez így volt jó.

Mikor elértük a házat, bementünk az ajtón. Edward és Bella, megint a zongoránál ültek. Edward játszott.

- Sziasztok! – intettem, mire idenéztek. – Megjöttünk!

- Hol voltatok? – kérdezte Bella és Edward abbahagyta a zongorázást.

- Vadászni. – válaszoltam. – Figyeljetek, nem baj, ha Alexnél leszek a hétvégén? Meghívott magához.

- Dehogy baj! – mondták kórusban.

- Örülünk, hogy jól érzitek magatokat! – vigyorgott Bella. – Pakolj be Ivy!

- Oké!

Felrohantam a szobámba. Alex követett. Az ősrégi hátizsákomat vettem a kezembe és feltettem agyára. Alex is leült és engem figyelt. Betettem két nadrágot, meg úgy három-négy pólót. Aztán betettem még a neszesszeremet. Végül betettem a hálóingemet is.

- Azt hiszem, készen vagyunk! – csaptam össze a tenyerem. – Mehetünk, Alex!

- Oké. – vigyorodott el.

Gyorsan elköszöntünk Bellától, Edwardtól és Renesmee-től, aztán Alexszel elfutottunk a házáig. Egy úgy nagyjából öt másodpercet vett igénybe. Alex bevezetett a nappaliba.

- Nem vagy éhes? – kérdezte.

- Nem köszi. – néztem rá. – Miért van nálad ennivaló?

- Megkértem Alice-t hogy szerezzen be egy pár dolgot. – magyarázta. Gondolhattam volna…

- Értem. – bólintottam.

- Tudom, most azon tűnődsz, hol fogsz aludni. – mondta bűntudatosan. – De sajnos ágyat nem tudtam beszerezni.

- Most viccelsz ugye? – nevettem. – Nem kell ágy. Elvagyok én a kanapén is

- Biztos? – kérdezte aggódva. – Mert nem akarom, hogy kényelmetlen legyen. Azt akarom, hogy a lehető leg…

Nem bírtam tovább. A szájára tapasztottam a kezemet.

- Nyugodj meg Alex. – súgtam. – Minden rendben. Nekem teljesen jó a kanapé.

Azzal levettem a kezemet a szájáról és helyette a számat tettem rá. Hevesen csókolt vissza. Beletúrt a hajamba én pedig a nyaka köré fontam a kezemet. Elindított, mire én hátrálni kezdtem. Nem tudtam hová megyünk, de nem érdekelt. Csukott szemmel tűrtem, hogy elkényeztessen, és oda vigyen, ahová akar. Éreztem, hogy nekimegyünk valaminek. A kanapé karfájának. Megértettem mit akar és végigsöpört rajtam a boldogsághullám. Ledöntött a kanapéra, de a számat egy pillanatra sem eresztette el. Egy darabig csak így csókoltuk egymást aztán a ruháinktól is megszabadultunk. Nagyon szerettem Alexet. Azt hittem, hogy ezt a szerelmet, senki sem képes kibírni, de úgy tűnik, lehetséges. Nálunk igen.

*

- Jó reggelt. – köszönt mikor kinyitottam a szemem. – Vagyis hát jó éjt…

- Mi? – motyogtam álmosan.

- Még éjfél sincs, Édes. – mosolygott rám. Az ölében aludtam el. – Aludhatsz, még ha szeretnél.

- Nem. – ráztam a fejem. – Éhes vagyok, egy kicsit.

- Igen? – csillant fel a szeme. – Gyere.

Felvett és a konyhába vitt. Leültetett egy székre, felkattintotta a lámpát és odaállt a hűtő elé.

- Mit kérsz? – kérdezte. – Alice hozott tojást, hozott müzlinek valót…

- Müzlit. – feleltem.

- Rendben. – kipakolta a hozzávalókat. – Furcsa, még sosem csináltam, müzlit és mégis tudom, hogyan kell.

- Nem kell hozzá nagy tudomány. – vigyorogtam. – Csak a müzlit, meg a tejet összeöntöd.

- Gúnyolódj, csak. – nézett rám összehúzva a szemét. – Nekem nem volt rá szükségem.

- Tudom, csak úgy mondtad, mintha marhasültet, vagy lazacot kezdtél volna csinálni. – kuncogtam.

- Jól van, igazad van. – nevetett velem és letette elém a müzlit. – Ez tényleg nem volt nagydolog.

Nekiálltam enni. Elég frusztráló volt, hogy Alex állandóan nézett.

- Mond csak Alex. – szólaltam meg csakhogy beszélgessünk. Akartam hallani a hangját. – Emlékszel valamire a családodról?

- Hát úgy nagyjából. – ingatta a fejét és égnek emelte a szemét miközben gondolkodott. – Anyámat Klara – nak hívták, arra emlékszem. Nagyon szerettem őt. Emlékszem mindig együtt voltam vele, mikor apámat bevitték a háborúba. Aztán elvesztettem őket.

- És… - lenyeltem a falatot. – hogy… változtattak át?

- Furcsa, dev arra nem emlékszem. – rázta a fejét. – ez azért is érdekes, mert az emberi mivoltomból megmaradtak az emlékeim, és a vámpíréletemből is, csak a kettő közötti dolog homályos. Ami részben jó, mert a fájdalomra, a kínra sem emlékszem, de ugyanakkor zavaró, mert nem tudom mi történt…

- És ki tette meg?

- Azt sem tudom. – válaszolta aztán felsóhajtott. – Az életem tele van homállyal, és gőzöm sincs mi volt velem, miért kellett átváltoztatni, és hogy ki tette.

Letettem a kanalat és odamentem Alexhez.

- Sajnálom, hogy szóbahoztam. – motyogtam magam elé. Most tönkretettem a pillanatot.

Odahúzott az ölébe.

- Ivy. – súgta nekem. – Te soha semmilyen pillanatot nem teszel tönkre. Mikor veled vagyok az összes pillanat boldogság…

- De valld be, hogy egy kicsit rosszul érzed magad. – húztam el a szám.

- Na, jó csak egy kicsit. – sóhajtott. – De amikor idejöttél, elmúlt. Hidd el!

- Remélem is. – megcsókoltam. – Soha többet nem kell róla beszélned. Megígérem, hogy többet nem hozom szóba, oké?

- Rendben. – suttogta és a hajamba temette az arcát.

- Na, mit csinálunk, Édes? – kérdezte sokára.

- Nézhetnénk filmet. – vetettem fel. – Mondjuk valami jó harci filmet.

- Mit? – nézett a szemembe aztán elnevette magát mikor meglátta, hogy tréfálok.

- Na, jó akkor felőlem nézhetünk R és J is. – vontam vállat és kiszálltam az öléből.

- R és J-t? – vonta fel a szemöldökét.

- Jaj, ne, az túl nyálas. – vontam vissza és átsétáltam a kanapéra. – Mondj már te is valamit ne csak én adjam a…

Hirtelen kapott fel a karjába, mielőtt a kanapéhoz értem volna. Rámosolyopgtam, és észrevettem hogy arany szeme csillog.

- Mi az? – kérdeztem.

- Csak annyira… szeretlek. – suttogta. – Tudom már sokszor mondtam, de ez az igazság.

- Én is így érzek, tudod! – simítottam végig az arcán. – Akkor mit is nézzünk.

- Én nem nagyon akarok filmet nézni. – húzta el ajkát.

- Ó akkor? – néztem rá. – Mit akarsz csinálni?

- Csak vele lenni. – mondta és leült velem a kanapéra. – Csak úgy együtt. Beszélgetni meg ilyesmi…

- Értem. – bólintottam. – hát legyen. Miről beszéljünk?

- Mi a kedvenc színed? – kérdezte hirtelen és meglepődtem.

- Most komolyan? – kérdeztem vissza.

- Igen. – bólogatott

- Jó, a kék. – mondtam. – de nem az a hupikék, meg az ilyek, csak az a szép tiszta rfendes kék szín.

- Értem. – bólogatott. – Mi a kedvenc virágod?

- A havasi gyopár válaszoltam rögtön. Mindig ez a virág fogott meg.

- Tényleg, - nézett a szemembe.

- Igen, már nagyon régóta. – vontam vállat. – Egyéb kérdés?

- Persze hogy van. – bólogatott. – Mi a kedvenc könyved?

-- Olyan nincs. – ráztam a fejemet. – Nem olvasok sokat. De a Cullenek története tetszett.

- Akkor kérdezném, hogy hány éves vagy igazából.

- Nem akarom megmondani. – ódzkodtam.

- Miért nem. – suttogta. Na, jön a csábítás…

- Mert nem. – válaszoltam. Egyre közelebb araszolt hozzám.

- Na, áruld el. – kérlelt és boci szemekkel nézett rám.

- Nem. – leheltem, de kezdett megtörni, a határozottságom.

- Kérlek. – súgta és az ajka már csak egy centire volt az enyémtől.

- Miért? – kérdeztem halkan.

- Mert kíváncsi vagyok. – mondta és látva hogy ez nem jött be új cselhez folyamodott. A keze lassan simított végig a combomon oda-vissza. Szaggatottan vágyakozva sóhajtottam fel.

- És ha elmondom?

- Akkor már jobb lesz.

- Na, jó. – adtam meg magam. – 67.

- Csak?- lehelete csiklandozta az arcomat. – Komolyan?

- Igen. – leheltem és megcsókoltam. Egy darabig így ültünk aztán elengedett.

- És ha már így igazságtalanul kiszedted belőlem, hogy mennyi idős vagyok, akkor te mennyi vagy?

- 101. – felelte kertelés nélkül.

- Csak? – kérdeztem. – Komolyan.

- Igen. – bólogatott. És mindketten nevettünk a párbeszéd ismétlődésén. Hirtelen tört rám az álmosság.

- Van még kérdésed? – kérdeztem.

- Ami azt illeti igen. – bólintott. – Ha bárhová mehetnél a világon hová mennél legszívesebben?

- Úgy hogy te is velem jössz, igaz?

- Csak is úgy igen. – mosolygott angyalian.

- Igazából nincs, olyan hely ahová szívesen mennék. – gondoltam bele. De a nyelvem már megakadozott.

- Nincs? - tűnődött. – Érdekes. Akkor ember, akivel szívesen találkoznál?

- Nincs. – motyogtam, és már laposakat pislogtam, de ezt nem láthatta, mert hátulról dőltem neki.

- Kedvenc filmed esetleg?

- Nincs. – végleg lecsukódott a szemem és álomba merültem.

Tudtam félig meddig, hogy álmodom, de mégis olyan igazinak tűnt. Borzalmasan igazinak. Alex csak távolodott tőlem és távolodott és minél jobban nyújtottam érte a kezemet, annál messzebb került tőlem. Csak sikítoztam, hogy ne hagyj itt és ő csak keserűen rázta a fejét majd végleg eltűnt a fehér ködben, ami körül vett minket. És akkor ébredtem fel.

A szememet még nem bírtam kinyitni.

- Alex. – motyogtam, hátha, mégis ne adj isten igaz lett volna az álmom.

- Itt vagyok, Kevesem. – szorította meg a kezem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem. – Semmi baj… Miért sírsz?

Sírok? – rökönyödtem meg magamban. – De hát nem is…

Kinyitottam a szememet és valóban szúrt egy picit. Mikor a kezemmel – ami szabad volt – az arcomhoz értem, nedvességet éreztem. Tényleg bőgtem.

- Mi a baj, Ivy?

Felültem az ágyba és csak akkor vettem észre, hogy a kanapét Alex kihúzta éjjel. Így egy franciaágy lett belőle.

- Semmi. – ráztam a fejem és mosolyogtam. – Szörnyű álmom volt. Elmentél.

- Elmentem? – húzta fel a szemöldökét.

- El. – bólogattam szomorkásan. – Nagyon rossz volt, és annyira örülök, hogy felébredtem!

Szorosan hozzábújtam.

- Pedig végig itt voltam melletted. – súgta nekem. – Nem hagytalak itt. Egészen pontosan csak egy fél percre, míg kihúztam az ágyat és addig a fotelba tettelek. De akkor még mosolyogtál is szóval, nem hinném, hogy akkor álmodtad ezt.

- Minden esetre rossz volt. – ismételtem.

- itt vagyok, látod? – fogta meg újra a kezem. – Nem hagylak el, soha.

- Edward is ezt mondta… - motyogtam nagyon halkan, de mégis meghallotta.

- tessék? – kérdezte furcsán.

- Csak azt mondtam, hogy Edward is ezt mondta Bellának, mikor együtt voltak. – sóhajtottam, de szerencsére nem látta az arcomat. – Aztán mégis elment tőle…

- Nézd! – fújta ki a levegőt Alex és felült. Követtem a példáját. Így egymással szemben ültünk. – Edward mesélt nekem erről.

– Komolyan? – szakítottam félbe. – Mikor?

- Amikor vitt ki a reptérre. – felelte. – De most nem ez a fontos. Azt mondta csak azért mesélte el nekem, mert azt akarja, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. Tud ő is a képességemről, és figyelmeztetett, hogy meg nem forduljon a fejemben, hogy elhagylak. Azt mondta soha nem élt át olyan szörnyű hónapokat az életében, mikor Bella nélkül volt. Ő azt szeretné, hogy az ő hibájából tanuljak, és ne a sajátomból… És megfogadom a tanácsát… Anélkül sem lenne szívem, hogy elhagyjalak, ahhoz túl önző vagyok, de így rájöttem, hogy még a gondolta is rémisztő, érted már? Én nem tudnálak itt hagyni. – megfogta mind a két kezem. – Világos? Sosem teszem meg. Ráadásul, most jön az esküvőnk. Azután már egymáshoz fogunk tartozni. Te is jól tudod, mennyire szeretlek ahhoz, hogy itt legyek veled.

- Igen. – kuncogtam kicsit idegesen. – Már elmondtad egy párszor. És én is szeretlek.

- Nem sikerült meggyőznelek igaz? – csóválta a fejét, de mosoly bujkált a szája sarkában.

- De… - ingattam a fejem. – De még jobban el fogom hinni, ha most megcsókolsz, hm?

Elmosolyodott és közelebb hajol hozzám. A szánk már csak egy centire volt egymástól, de nem tudtam mozdulni. Mintha lebetonoztak volna.

- Együtt örökre. – suttogta és megcsókolt. Visszacsókoltam aztán elengedett és a szemembe nézett. Arany szemeiben olyan könnyű volt elveszni, mint egy labirintusban.

- Örökre. – mondtam halkan és elmosolyodtam. – Jól hangzik.

- Nagyon jól. – mosolyodott el ő is. – Na, mit van kedved csinálni?

- Nem is tudom. – gondolkodtam. – Először is rakjuk össze az ágyat.

- Ha akarod. – vont vállat. – Leszállnál egy pillanatra?

Azt tettem, amit mondott. Lehátráltam róla. Majd ő emberi szemnek túl gyorsan összerakta az ágyat.

- Nem rossz. – kacsintottam rá. – Kifejezetten jó!

- Köszönöm. – odasétált hozzám és beállt elém. – Na, most mi legyen?

- Hm. – gondolkodtam. – Egy új hó csata?

- Szóljunk Belláéknak is? – kacsintott rám.

- Szóljunk! – egyezett bele.

*

Öt nap múlva elkezdtük a készületeket. Alice nagyon lelkesedett, hogy esküvőt is és karácsonyt is rendezhet. Cullen rezidencián tartjuk majd a karácsonyt holnap. Alex, Bella, Edward, Renesmee és én díszítettük a karácsonyfát. Emett és Rose a díszeket akasztgatták fel a lakásban. Alice igazából csak a szervező volt, Jasper pedig segített neki. Carlisle és Esme az idő nagy részében vadásztak ma, csak este értek haza.

- Emett, ne hülyéskedj! – szidta éppen Alice Emmettet, mert ő ökörködve szórakozott Roseval, díszekkel a kezükben. – Rose neked legalább lehetne egy kis eszed.

- Ugyan már Alice. – szólt hozzá Edward. – Neked pedig legyen egy kis szíved! A karácsony a szeretet ünnepe!

- Ez az! – tette hozzá Alex. – Igazán nem bűn egy kicsit viccelődni.

- egy kicsit valóban nem. – fordult felé Alice. – ám ők már vagy tíz perce csinálják.

- A két fiú megcsóválta a fejét és visszafordultak a fa felé.

- Ez így gyönyörű Alice! – dicsérte Esme. – A tervezéshez nagyon értesz.

- köszönöm anya. – biccentett az illető. – Emmett! Átveszem az állásodat, ha nem vigyázol.

- Bocs Alice. – komolyodott el Emmett és rendesen dolgozott tovább.

- Szép lett a fa! – jött oda hozzánk Alice. – Gratuláció.

- Edward. – súgta Bella. – Miért nem játszol nekünk, egy jó kis dalt, hm?

- Nem bánom. – vont vállat Edward. Csókot nyomott Bella fejére és odaült a zongorához. Majd egy dallamot kezdett játszani, amit már annyiszor halottam a szobámból is.

- Ez mi, Edward? – kérdeztem, mire többen felkuncogtak.

- Ezt a dalt mindenki ismeri. – magyarázta Edward a reakciókat. – Ez az én Bellám altatódala.

- Tényleg. – ámultam el. – Szép nagyon. Gondolom te írtad. – Közben felakasztottam egy díszt a fára.

- Igen. – bólintott és rám mosolygott. – Ő ihlette igazából, még rögtön az után hogy rájöttem, hogy szeretem őt.

- Ó. – elmosolyodtam. – Szép történet.

- a fa kész van. – jelentette be Renesmee. – A csillag is fent van. Alice?

- Precíz! – mutatta fel a hüvelykujját. – Pihenhettek. Fél vámpírok, nem akartok aludni egyet? Este tíz van már.

- De. – bólogattam. – én részemről, álmos vagyok.

- Ott van az én szobám. – mutatott felfelé Alice. – Nekem is még úgyis van tennivalóm. Nem hinném hogy felmegyek. Ágy nincs, de kanapé van, ha jó.

- Persze. – bólogattam. – Köszi, Alice.

Azzal felrohantam a lépcsőn. Alice szobáját könnyen fel lehetett ismerni. Az az egy ajtó volt ami tárva nyit va állt és ami elég puccos volt. Csodálom, hogy Jasper kibírja ezt a sok cuccot.

- Meg se vársz? – karolt át Alex.

- Fáradt vagyok. – magyaráztam. – Gyere. Altass el.

- örömmel, Drágám. – A karjaiba kapott és leült velem a kanapéra. Ő lefeküdt és maga mellé fektetetett, úgy hogy a térdén volt a lábam.

- Kényelmes? – kérdezte figyelmesen.

- A legteljesebben. – biztosítottam és behunytam a szemem. – Nagyon várom már az esküvőnket… Tudom, hogy mondtam már sokszor, de nagyon szeretlek.

- Ahogy én is. – egy puszit adott a számra, majd az arcomra is. – Szép álmokat, Kedvesem.

*

Másnap nagyon sürgős napunk volt. Még jó hogy már megvettem Alexnek az ajándékot karácsonyra. Aznap lányok együtt mentünk vásárolni. Csak minden rendben menjen el.

Renesmee meghívta Jacobot is karácsonyozni, hogy minden teljes legyen. Ő már ötkor itt volt.

- Héj Jacob! – köszöntem neki.

- Jacob! – jött ki a konyhából Bella. – Nessie hány órát mondott neked?

- Hét órát tudom, de nem volt semmi dolgom gondoltam előbb jövök. – vont vállat. – Ugye nem baj?

- Dehogy is! – legyintett Bella. – Nessie a szobájában van. Örülni fog neked.

Jacob felsietett az emeletre.

- Esmevel sütöttünk egy pás sütit, amit még emberkoromban szerettem. – mondta Bella és behívott minket Alexszel a konyhába. – Gyümölcstorta, és mézes zserbó. Most sül még a pite és a mákos tekercs… Szerinted kell még valami?

- Ezek közül csak a gyümölcstorta mond valamit. – vakartam a fejem. – De biztos jó lehet a többi is. Szerinted? – néztem Alexre, aki merő döbbenettel figyelte, hogy teszi a sütőbe Esme a sütit.

- Alex, - ráztam meg a kezét.

- Tessék? – fordult felém párat pislogva. – Ne haragudj nem figyeltem.

- Mi van, talán nem néznek ki jól ezek a sütik? – kérdezte aggódva Bella. – Tudom, hogy te nem eszel meg mi sem csak Jacob, Nessie és Ivy, de ha valami nem szimpatikusak csinálhatunk másmilyent is.

- Szerintem csupán Alex már nagyon rég nem evett semmi emberit. – paskoltam meg az említett kezét. – Egy perc. – puszit nyomtam Alex szájára, amitől rögtön észhez tért.

- Bocsánat, csak hihetetlen, mit meg nem esztek. – csóválta a fejét.

- Nem illik ilyet mondani a sütikre! – mondtam eljátszva a morcosat. – Finomak, és nem undorítóak. Attól hogy te nem eszel…

- Persze. – bólogatott.

- Szent ég! – Edward tért be a konyhába. Bella megrázta a fejét.

- Mi lett itt? - kérdezte ledöbbenve Edward. – Semmi, csak sütünk. – mutatott a süteményekre Bella. – Körülbelül úgy reagáltál, mint Alex.

- Ezeket mégis ki fogja megenni? – kérdezte Edward.

- A fél vámpírok és a vérfarkas barátunk. – magyarázta Esme. – Fiam azt hittem figyelmes vagy…

- Úgy értettem, hogy ez mind beléjük fog férni?

- Ha nem ma, akkor eltesszük máskorra. – vont vállat Bella. – kivennéd a tekercset Esme? Köszönöm!

Edward odasétált Bella mellé és félénken méregette a süteményeket.

- Kóstold meg! – kérte Bella. – Tudom, hogy most jöttél a vadászatból és a kettő nem ugyanaz, de a krém szerintem finom lehet.

- Bella jól érzed magad? – kérdezte Edward. – Egyek belőle?

- Nem kell az egészet megenni, ne nézz így rám. Csak nyalj bele a krémbe!

- Bella, nem szeretjük az emberi ételt, ezt te is tudod! – nevetett Edward.

- A kedvemért! – nézett rá Bella. – Csak egy picit. Ha akarod én is eszek belőle…

- Miért akarod ennyire? – kérdezte furcsállva Edward.

- Csak úgy.

Edward a mutatóujjával épp egy kicsit hozzányúlt a krémhez és lenyalta azt. Aztán elfintorodott és ránézett feleségére.

- Na?

- Finom lehet… az embereknek. – nyámmogta. – Egyébként borzalmas volt.

- Gondoltam. – nevetett Bella. – Gyere, sétáljunk egyet!

Azzal Edward és Bella kimentek a konyhából.

*

Már este hét óra volt és a család a nappaliban ült a fát Nézve. Edward direkt erre az alkalomra költött egy dalt, amit most játszott el nekünk. Mindenki szatyrokkal a kezében állt és várta, hogy a dal a végét is lejárja aztán Edward is felállt a szatyraival.

Kiosztottuk az ajándékokat és miközben azokat nézegettük jól elbeszélgettünk. Közben Edward újra eljátszotta a dalt, meg Bella altatódalát is. Aztán gondoltam egyet és felálltam. Alex utánam jött. Beálltam a fa elé és végigmosolyogtam rajtuk. Edwardnak üzentem gondolatban hogy szeretnék valamit mondani mire lassan lehalkította a dalt.

- Szeretnék néhány szót szólni. –Kezdtem. - Először is azt mondanám, legfőképpen Bellának, Edwardnak és Nessienek, hogy Alexszel úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk az esküvőnk után. Alex házában fogunk lakni együtt. – itt szerelmemre néztem – De sosem felejtem el, hogy kik voltak azok, akik befogadtak és persze minden nap meglátogatjuk őket, mert ugye csak egy pár méterre lakunk majd egymástól… - a könnyek kijöttek a szememből. – A másik pedig az, hogy várom a lányokat holnap délben, hogy itt találkozunk. Azt biztosan tudjátok, hogy az esküvő miatt kellett egy nappal előrébb tenni a karácsonyt… Szóval. Igen. Egy utolsó köszönetet, nektek, hogy befogadtatok, minket teljes egészünkben és valószínűleg sosem leszek elég jó ahhoz, hogy visszaadjam azt, amit tőletek kaptam… - a könnyektől nem tudtam többet mondani. – Köszönöm.

Alex gyorsan megcsókolt szenvedélyesen aztán visszaült velem az ágyra.

- Semmi baj. – suttogta nekem, közben. – Semmi baj.

Vacsorára Bella sütött krumplit azt adott nekünk, aztán megettük a süit és még egy kis beszélgetés után „takarodó” volt. Mi Alexszel felmentünk a vendégszobába, ami most nekünk lett itt kialakítva, Nessieék, pedig saját szobájukba.

Jó volt ez a karácsonyi ceremónia meghitt volt és legalább sírtam is egy kicsit, bár röstellem. Alex odabújt mellém és már aludtam is.

A Föld órája

2010-03-27T04:03:00.000-07:00

Biztos ti is hallottátok, hogy ma este magyarországon is néhány városban lekapcsolját az utcai világítást! Hát nem tudom, de mi itthon nem foguimnk gyertyafénynél üldögélni, csakhogy spóroljunk... Elég akkor ezt csinálni, mikor tényleg áramszünet van, nem? Felőlem meg aztán az utcán leolthatják a villanyokat, nem terveztem esti kirándulást
Ettől függetlenül, nem tartom hülyeségnek... jó dolog szerintem..

Kell egy kis áramszünet… Csatlakozz te is a Föld órájához!
Kapcsold le a Föld Óráján a villanyt otthonodban, és kapcsold le Budapest fényeit a WWF-fel! Hozz dobot, de fakanál és fedő is jó lesz. Dobolj velünk egy órát. A Föld egy órát jól érzi magát - érezd magad jól te is velünk!

"A Föld Órája 2007-ben indult az ausztráliai Sydney-ből, majd 2008-ban vált nemzetközivé. Magyarország is ekkor vett először részt az akcióban, amihez akkor még csak 4 hazai település csatlakozott. 2009-ben már 88 ország 4000 települése, és több százmillió ember kapcsolta le együtt a fényeket. Magyarországról 2009-ben 67 település és több mint egymillió ember vett részt a Föld Óráján, rajtuk kívül pedig rengeteg iskola, közintézmény, nagyvállalat és kisvállalkozás. Olyan híres látványosságok borultak sötétbe, mint a tatabányai Turul, a Parlament vagy a Művészetek Palotája."

Kertbirodalom :)

2010-03-27T02:42:00.000-07:00

Éppen ma mondta nekem egy ismerősöm,hogy milyen jó ez a játék! És tényleg!

Van egy saját kerted, és azt ültetsz belem amit akarsz! Megvan mennyi pénzed van, bemehetsz a városba, vehet dolgokat, gyomírtószhatsz, kereszkedhetsz, nyithatsz saját piavi standot,stb. Nekem nagyon tetszik a játék. Próbáljátok ki ti is!

www.kertbirodalom.hu

Komikat kérek, hogy tetszett-e! :) Jó játékot!

Minden rendszeres olvasómnak.

2010-03-23T11:47:00.000-07:00

Kérlek titket, hogy írjatok a chatbe, légyszii! Hadd tudjam, kik járnak fel rendszeresen a blogomra! Nem baj, ha nem jelöltétek be magatokat tényleg rendszeres olvasónak, mert esetleg nem tudtátok van ilyesmi, de kérem hogy írjatok, met jóléesik, hogy vannak a blogomon.

Előre is köszönöm tőletek, és remélem megteszitek! :)

Pussz!

Ivy élete 8. fejezet

2010-03-23T09:49:00.000-07:00

Képesség

Megint Alexszel töltöttem az éjjelt. Azt hiszem megint úgy négy körül aludtam el. Az álmom megint előjött, ami múltkor. Mintha az agyam valamit meg akarna magyarázni nekem. Mintha azt akarná, hogy jöjjek már rá, amit mutatni akar, de megint, mire én következtem felébredtem. Most nem az álomra, kivételesen, hanem arra hogy Alex puha ajka érinti az enyémet. Tökéletes ébresztő. Belemosolyogtam a csókba, de azért viszonoztam, és a szemem lassan kinyitottam. Alex mosolyogva elvált tőlem.

- Jó reggel hétalvó! – kuncogott.

- Hm. – nyújtózkodtam. – Mennyi az idő?

- Fél tíz. – mondta. – Nem csoda hogy ennyit aludtál… Nagyon késő volt, mire elaludtál. Egy darabig végig mosolyogtál.

- Csodálkozol? – mormoltam. – Én nem.

- Én sem, csak ténymegállapítás volt. – újra megcsókolt. – Nagyon szeretlek.

- Én is téged, Alex. – mosolyogtam. – És nemsokára végleg hozzád fogok tartozni.

- Már így is az enyém vagy. – vigyorgott szívdöglesztően.

Elmosolyodtam és fel akartam ülni az ágyban, de nem engedett.

- Ne menj. – suttogta a fülembe. – Olyan régen nem öleltelek így.

Visszabújtam hozzá, mert így nekem is jó volt. Szeretem őt. – állapítottam meg ismét. Ő is szeret. Akkor minden rendben van.

- Mi a baj? – kérdezte kicsit aggódva. – Nem akarom, hogy szomorkodj. – végigsimított az arcomon.

- Nem vagyok szomorú! – bújtam hozzá még szorosabban. – Csak próbáltam elképzelni, mennyire szeretlek, téged!

- Lehetetlen elképzelni igaz? – mosolygott rám ismét. – Én sem tudom elképzelni, hogy én menynyire, szeretlek téged.

- Akkor kvittek vagyunk. – kacsintottam rá.

- Edward mondta, hogyha felébredtél menj le! – közölte velem, mire értetlenül ránéztem. – Mondani akar valamit.

- Értem. – bólintottam csalódottam. – Akkor talán jobb, ha lemegyek.

- Talán. – egy utolsó csókot nyomott a halántékomra aztán lekászálódtam az ágyról. Felvettem egy otthoni ruházatot, miközben Alex végig engem nézett. Mikor megfésülködtem lesiettem az emeletről. Alex oda is követett.

- Jó reggelt! – köszöntem mindenkinek. – Edward. Mondani akartál valamit?

- Igen. – bólintott és mag mellé mutatott a heverőre.

- Hol van Nessie? - kérdeztem, mikor leültem melléjük.

- Lement Jakehez. –felelte Bella.

- Értem. Miről akartok beszélni?

- Arról a vizes dologról, ami a pataknál történt. – válaszolta Edward. – A múltkor egy álomra gondoltál, amikor jöttünk le a lépcsőn, és valószínűleg köze lehet hozzá.

- Valóban? – ráncoltam a homlokom.

- milyen vizes ügy? – kérdezte Alex értetlenül.

- Amiről beszéltem neked a telefonba, tudod. – emlékeztettem.

- Jaj, igen, tényleg. – kapott észbe.

- És mi közük egymáshoz? – kérdeztem.

- Előbb meséld el az egész álmodat, nekünk. – kérte Bella. – Csakhogy biztosra menjünk.

- Oké. – egyeztem bele. – Mind sorba álltatok és bemutattátok valakinek a képességeiteket. Mikor én következtem akkor kinyújtottam a kezemet egy vízzel teli tál fölé és felébredtem.

- ha. – vakarta a fejét Edward. – Azt hiszem, én gyanítok valamit. Most meséld el nagyon részletesen mi történt mikor Nessievel lementetek a patakjához.

- Elindultunk innen, és lefutottunk a patak mellé. Leültünk közel a vízhez és éppen nevettünk valamin mikor a víz egy három méter magas sugárban felcsapódott a levegőbe. Aztán persze ledöbbentünk és már nem nevettünk. Akkor csapódott vissza víz, minket telefröcskölve vízzel.

- És te nem gyanítasz esetleg valamit? – firtatta Edward.

- Csak nagyon frusztrál, hogy mi lehet ez. – magyaráztam. – De semmi más. Nem tudom összerakni a képeket.

- Pedig ennek a kirakós játéknak megvan minden darabja. – mondta Edward. – Csak össze kell őket rakni, szóval. Szerintem, ez a te képességed.

- Micsoda? – értetlenkedtem.

- Hogy uralni tudod a vizet. – tapintott rá Edward.

- Hogy mi? – döbbentem le. – Ezt nem hiszem el. Biztos összekevertél valamit… ez nem lehet.

- De igen lehet. – bólintott Bella. – Figyelj egy kicsit. Hozok egy tál vizet. Csak próbálj meg erősen koncentrálni rá, lehet, hogy sikerül és mégsem akkora hülyeség. – felállt és kiment a nappaliból.

- Ez képtelenség. – hitetlenkedtem.

- Szerintem nem az. – motyogta Alex. – Végül is miért, ne uralhatnád a vizet. Ha Edward gondolatot tud olvasni, Alice látja a jövőt, Jasper uralja az érzéseket. Miért ne?

- Akkor neked mi a képességed? – kérdeztem rá.

- Azt nem mondom meg. – villant meg a szeme.

- Miért nem? – kérdeztem. – Hiszen csak nem olyan rossz.

- De igenis az. – bólogatott Alex nagyon komolyan.

- Alex. – sóhajtottam. – Megbeszéltük, hogy mindent elmondunk egymásnak. És te még mindig titkolsz valamit. – Bella visszatért és letette a vízzel teli tálat az asztalra. – Ezt nem hagyom annyiban. – figyelmeztettem Alexet aztán a tál felé fordultam. Izgultam, hogy mi lesz.

- Nem fog menni! – ráztam a fejem.

- Dehogynem. - karolt át Alex. – Én itt vagy veled jó?

- Jó. – fújtam kii a levegőt, majd szorosan megfogtam a kezét és jól becsuktam a szemem. A másik kezemet kitettem a víz fölé és nagyon koncentráltam. Hinnem kellett, hogy sikerül, uralnom ezt a természeti értéket, hinnem kellett, hogy sikerül. Még jobban összeszorítottam a szemem és még jobban koncentráltam. Már azon voltam, hogy feladom, mikor a víz bugyborékolását hallottam a tálban. A szemeim kipattantak és a koncentrálást már rég elhagytam.

- Sikerült? – lehetem. – Szóval igaz.

- Én megmondtam. -, mosolygott Bella. – Megpróbálod még egyszer?

- Megpróbálhatom. – vontam vállat. – De ha nem bánod Alex, mint két kezemre szükség lesz.

Alex bólintott és lazított a szorításán. Kivettem kezéből az enyémet és mindkettőt a víz fölé tartottam.

Összeszorítottam a szememet, és koncentráltam. Annyira erősen, hogy már szinte befájdult a fejem. Gyerünk már! – bíztattam magam. – Meg tudod csinálni Ivy! Szinte éreztem, hogy mindenki feszülten figyeli a fejleményeket. Nyeltem egy nagyon és még jobban koncentráltam. Hallottam a bugyogást, de nem engedtem el magam még jobban koncentráltam. Halottam, ahogy a víz egyre nagyobb lesz és végül kifolyik a tálkából. Nem akartam mindent eláztatni, szóval abbahagytam. Az asztal már vizes volt.

- Bocs. – motyogtam.

- Már nagyon jól haladsz Ivy! – tapsolt Bella. – Szuper vagy!

- Köszi. – pirultam el és Alex is odahúzott magához.

- Szeretlek. – motyogta nekem.

- Én is szeretlek Bella. – ölelte át Edward Bellát, mire mind nevettünk. A szerelem tényleg nem ismer határt.

- Később újra próbálom. –mondtam.

- Kérsz valamit enni, erre? – kérdezte Bella.

- Nem köszi. – ráztam a fejem. – Sétálnék egyet Alexszel.

- Mehetünk veletek? – kérdezte Bella. – Mint két szerelmes pár.

Erre nevetnem kellett, mire a víz újra felcsapott a tányérból, és mikor, megint nem nevettem, visszacsobbant, de a tányér felborult és a víz kiömlött.

- Már értem. – szólt Alex hirtelen. – Az kell, hogy az érzései irányítsák a vizet.

- Mi? – így rögtön nem értettem.

- Hát persze! – csettintett Edward. – Jó meglátás Alex. Igazad lehet.

- Az érzéseimmel irányítsam a vizet? – néztem rájuk hülyén. – Mi vagyok én valami indián törzsfőnök? Esőtáncot ne járjak?

Bella kuncogott Alex és Edward viszont elmélyültem gondolkodtak.

- Megpróbálnád, újra most Ivy? – kérdezte Alex a tálra mutatva. – Hozok bele vizet.

- Minek? – kérdezem, de már ott sem volt. – Először magyarázzátok, el mit csináljak.

- Nem koncentrálj, hanem próbáld, meg a szép emlékekkel irányítani a vizet. – magyarázta Edward. – Érthető így?

- Azt hiszem igen. – bólintottam lassan. Alex visszatért és letette a vizes asztalra a tálat. Leültem az asztal mellé a földre és kitettem a víz fölé a kezem. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem, az első olyan éjszakánkat Alexszel. Az a boldogság, az a mámor, az a gyönyör…

- Ivy! – képedt el Bella és én rögtön elvesztettem a fonalat és még bele is vörösödtem, hogy ilyenen gondolkodtam. És úr isten Edward hallja a gondolataimat! Rá se mertem nézni.

- Mi az? – kérdeztem, Bellára nézve. – Valamit…

A víz at arcomba loccsant.

- Nagyon jó volt! – simított végig a hajamon Alex, miközben az arcomból segített kitörölni a másik kezével a vizet.

- Sikerült? – kérdeztem felélénkülve. – Mekkora volt?

- Vagy harminc centis. – felelte Edward. – Gratulálok! – Huncutul elmosolyodott.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Ha bárkinek egy szót is mersz szólni Edward…

- Nyugalom! – nevetett Edward mire Bella és Alex értetlenül néztek ránk. Persze hogy nem értenek semmit. – Tudok titkot tartani!

- Remélem is. – caccogtam. - Most már mehetünk sétálni, vagy akarjátok, hogy a vizem táncot is lejtsen?

Ezen megint nevettünk, aztán elindultunk.

- Nessie mikorra ér haza? – kérdeztem.

- Majd este hat körül. – válaszolt Bella. – Könyörgött, hogy hadd menjen.

- Mi pedig szívesen engedtünk el. – tette hozzá a férje és megfogta Bella kezét. Alex is megszorította az enyémet.

- Olyan jó látni, milyen boldogok vagytok. – mondta Edward aranyosan. – Hihetetlen.

Szerelmesen Alexre pillantottam aztán vissza rájuk.

- Minden egy megmentésnél kezdődött. – mosolyogtam. – Épp, mint nálatok, ha jól olvastam.

- Jól olvastad. – vigyorgott Bella. – Elolvastad az egészet?

- Bizony. - bólogattam, és átléptem egy nagyobb páfrányt. – Valamelyik nagyon megbotránkoztató volt. De a tiétek olyan vegyes… amolyan, romantikus, veszélyes, fájdalmas és szép. – bókoltam nekik.

Edward hirtelen ötlettel kapta föl a karjaiba Bellát és mire észbe kaptam, már Alex is így tett velem. A két igazi gentleman, akik imádják fitogtatni, mennyire jóképűek.

- Egy futás hölgyeim? – kérdezték egyszerre.

- Rendben. – bólintottunk Bellával. Élveztem, ahogy süvített a szél az arcomba, ahogy Alex rohant. Hirtelen lefékeztek és Alex megfogott a hónom alatt és kettőt pörgetett rajtam. Ma nagyon el vagyunk kényeztetve. Annyira boldog voltam, mint még talán soha. Az a marcangoló szeretet irántuk ki akart törni, azt akarta, hogy üvöltsek, hogy kiáltsam: Szeretlek titeket!

A szél hirtelen támadt fel, de olyan erővel hogy egy két fa ága letörött. Olyan hirtelen múlt el a szeretet éhségem is, mert értetlenség váltotta fel a helyét. A szél amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment el. Már állt a levegő.

- Na és ez mi volt? – kérdeztem értetlenül. A többiek megráztak a fejüket. Fogalmunk sem volt mi történt az imént, de ennek is kell lennie valami logikus magyarázatnak. Akkor tűnt fel, hogy olyan helyen vagyunk ahol még nem jártam. Egy nagyon szép virágokkal teli tisztáson álltunk. A fák körülvették a mezőt.

- De szép. – ámultam el.

- Ez a mi rétünk. – nézett szerelmesen Edward Bellára. – Már régóta.

- És hogyhogy elhoztatok, ide minket? – kérdezte Alex, és elmosolyodtam, mert én is éppen ezt akartam kérdezni.

- Nem is igazán tudjuk az okát. – ismerte be Bella. – Csak úgy.

Edward hirtelen vigyorodott el és én gyorsan átgondoltam, hogy gondoltam-e valami viccesre, de semmire sem gondoltam az imént. Aztán Alexre néztem, de ő is legalább annyira értetlen volt, mint én. Bella szintúgy.

- Mi az? - kérdezte Alex.

- Csak az jutott eszembe hogy Bella mennyire átvette az én beszélési stílusomat. – magyarázta kuncogva. – Nem azt az amolyan diáknyelvet használja hanem, tényleg, mintha végig velem élt volna. Érdekes…

- Észre se vettem. – ráncolta a homlokát Bella, de azért mosolygott. – De örülök. Ez is mutatja, mennyire hozzád tartozom.

Egy darabig csak ültünk a fűben – ami nekünk nem volt hideg – és beszélgettünk. Alkonyatkor mentünk haza. Addigra már egészen álmos lettem. Épp mikor felfelé indultunk jött haza Nessie. Boldog volt és meg is értettem őt. Végig cigánykerekezett a nappalin aztán pörgött és forgott, míg Edward rá nem szólt, hogy elég.

Én felmentem fürdeni, Alex pedig jött velem. Elkísért a fürdőszobáig és egy csókot nyomott a számra, arra a pár percre, míg lefürdök. Egész zuhanyzás közben dudorásztam. Éppen a tusfürdőmet nyomtam a tenyerembe, mikor Alex kivette a kezemből a tusfürdős flakont és a saját kezére is nyomott. Csodálkozva néztem rá, aztán bekentük egymást habbal. Majd megcsókoltuk egymást és leöblítettük a habot. Aztán kiszálltunk és mindkettőnk megtörölközött.

- Furcsa volt, de jó. – hegyeztem meg, mikor már a folyosón mentünk végig én pizsamában Alex, pedig a holnapi öltözetében.

- Szerintem is. – kuncogott aztán a karjába kapott és úgy vitt be villámgyorsan a szobámba. Letett az ágyra. Betakart aztán bebújt mellém.

- Figyelj. – kezdtem, miközben leoltottam a villanyt. – Kérdeznék valamit, de kérlek, ne legyél mérges, jó?

Háton feküdtem és így pont láttam, ahogy elmosolyodik, aztán felemeli a kezem és belepuszil a tenyerembe.

- Rád nem tudnék haragudni, édesem. – mormolta.

- De azért ígérd meg. – húztam el a szám.

- Rendben. – bólintott, végig engem nézve.

- Szóval… - tétováztam. – Nem mondtad el, mi a képességed délután. Elmondanád most nekem?

Éreztem, hogy teste megfeszül mellettem.

- Azt tényleg nem lehet. – motyogta. Még sosem hallottam így beszélni. Édes volt így…

- Miért nem. – suttogtam az ujjaival játszva.

- Mert… - nyelt egyet. – nagyon megrémülnél. És én ahhoz túl önző vagyok, hogy elmondjam, mert el fogsz menekülni tőlem.

- Ide figyelj. – fordultam felé megszorítva a kezét. Két kézzel. – Én soha semmiért, nem menekülnék el tőle. Soha érted? Nem vagy te szörny.

- Annyira édes vagy, hogy így bízol bennem. – mosolyodott el halványan.

- Komolyan beszéltem. – bizonygattam. – Kérlek, mondd el Alex. Emlékszel mit ígértél…

- Igen. – mondta határozottan. – Épp ezért döntöttem úgy hogy beavatlak.

Feszülten figyeltem.

- Hajrá. – bíztattam.

- Nos… - kezdte félénken. – Az én képességem, hogy mindenkit mindenre erőszakkal rá tudok venni. Anélkül hogy észreveszi. Azt is megtehetném, hogy arra parancsolok valakit, hogy gyilkolja meg magát azt is megtenné…

Kicsit valóban rémisztő, de bíztam a szerelmemben. Jobban, mint a félelemben.

- Bár teljesen kikapcsoltam, feltehetőleg örökre a képességemet, mindig attól félek, hogy az akaratom ellenére is belehajszollak valami őrültségbe. – megszorította a kezem és puszit adott rá. – De nem kell félned, nem teszem meg… önszántamból soha!

- Alex. – simítottam végig gyönyörű arcán. – Én mindig, örök időkig bízni fogok benned.

- Akkor semmi baj. – megcsókolt, aztán rám mosolygott. – Sokkal jobb hogy ez már tudod. most már kijelenthetem, semmi titkom nincs előtted.

- Elhiszem. – mosolyogtam.

- Na, de aludjál, Szerelmem! – mondta lágyan és még egyszer hosszan megcsókolt. Aztán szorosan hozzábújtam. – Nagyon szeretlek, Kedvesem!

- Én is téged, Alexem! – lecsuktam a szemem és hallgattam a szuszogását. Ezen az estén ez ringatott álomba. Meg persze a finom illata, puha bőre, meg az ölelése…

Reggel kinyitottam a szemem, és nagy fehérségre ébredtem fel. Éreztem magam mellett az ürességet. Alex elment. Felültem és keresni kezdtem.

- Ivy! – szólított meg az ablaknál és én megkönnyebbültem. – Itt vagyok, ne félj! Gyere nézd meg!

- Mit? - kérdeztem és villámgyorsan mellette termettem. Kimutatott az ablakon. Odakint minden beborított a fehér hó. A hópelyhek, még mindig estek.

- De szép! – ámultam el.

Alex elmosolyodott és kitárta az ablakot, majd kitette a kezét a hóesésbe. Nem értettem mit akar. Egy -két másodperc múlva behúzta a kezét. És a tenyerén ott feküdt egy csomó hópehely. Szépek voltak és csillogtak. Alex jéghideg kezén el sem olvadtak.

- Szépek nagyon. – suttogtam. – Van kedved egy csatához?

- Jól van. – bólintott.

Villámgyorsan felöltöztem és kirohantunk az ajtón le a lépcsőn.

- Ki akar hó csatázni? – kiáltottam odalent.

Mindannyian kijöttek Nessie, Bella és Edward is. Vagy két órát ott kint hógolyóztunk, mikor már csurom vizesen bementünk.

- Ez jó volt! – nevetett Bella, mikor már a nappaliban ültünk, és Alex a hajamat törölgette, ahogy Edward Belláét.

- Aha. – nevettem. – Én holnap is benne lennék egyben!

- Oké. – mondták egyszerre.

Hirtelen kicsapódott az ajtó és megjelent ott… Alice.

- Hahó! – kiáltott. – Szervusz Ivy! Edward mesélte, hogy van képességed, úgyhogy gondoltam kicsit gyakorolok veled… Hát itt meg mi volt?

- Hó csatáztunk! – világosította fel Nessie. – Holnap te is beállhatnál!

- Nem bánom. – legyintett. – Gyere Ivy gyakorolni!

- Megyek! – adtam meg magam. – Jössz Alex?

- Persze! – bólogatott Alex és megfogva a kezemet jött utánam.

Alice bevezetett minket a konyhába. Hallottam, hogy Belláék is jönnek utánunk.

- Alex és a többiek legyenek szívesek odaülni a falhoz! – parancsolta Alice. – Először kérdeznék tőletek valamit. – fordult felém és Alex felé. – Mikor akarjátok megtartani az esküvőtöket?

- December vége! – vágtuk rá.

- Pontos időpontot kérek!

- Ezt a döntést én meghagynám Alicere. – mosolyodott el Alex. – Te mit mondasz? – nézett rám.

- Én is! – bólintottam.

- Akkor december 25? – vetette fel.

- Oké. – mondtuk egyszerre.

- Akkor most legyenek szívesek leülni. – mondta a többieknek.

- De miért kell oda ülniük? – értetlenkedtem.

- Mert zavarják a koncentrációs teredet! – magyarázta.

- Engem senki sem zavar! – húztam össze a szemem. – Különösen nem ők!

- Könyörgöm Ivy! – dobbantott Alice, a magas sarkújával.

- Jól van, jól van. – pufogtam és ledobtad magam egy másik székre.

- Ne Ivy állj fel! – fogta meg a széket Alice. A szememet forgatva felálltam, és ő rögtön a sarokba vitte. Aztán odament a csaphoz és egy nagy tálba – amit már lavórnak is lehetett mondani – vizet engedett. Azt letette elém az asztalra.

- Gondolj valami szépre! – utasított Alice és az asztallapra támaszkodva figyelte a vizet.

Behunytam a szemem, kitettem a víz fölé a kezem és erősen koncentráltam, arra a napra, mikor Belláék befogadtak. Az a boldogság, amit évek óta nem éreztem. Mikor Renesmee- vel együtt játszottunk, és mikor Alex megmentett…

- Aszta! – suttogta Renesmee és tudtam, hogy jól csinálom. Összehúztam a szemem és erősen koncentráltam az emlékekre. Nem is volt olyan nehéz! Aztán egy jó ötletem támadt. Pontosan bemértem hol lehet Alice aztán a kezemet úgy irányítottam, hogy pont ráfröccsent.

- Ivy! – kiáltotta hirtelen és én nevetve elengedtem a vizet. A többiek is nevettek.

- Bocs Alice. – szabadkoztam. – Megcsináljam újra.

- Nem kell köszönöm! – morogta. – Már így is eléggé eláztam. Miért kellett ezt csinálnod?!

- Véletlen volt. – füllentettem.

- Aha, persze. – grimaszolt Alice. – Én meg a kínai császár vagyok! Most haza kell mennem, átöltözni.

- Nem kell. – ráztam a fejem. – A szobámban hagytál pár ruhát nekem! Kölcsönadok párat.

- Kösz! – biccentett és már itt sem volt.

Edwardék felé fordultam. Nessie a szája elé tette a kezét hogy tompítsa a nevető hangját. Edward és Bella már csak vigyorogtak. Alex elfordult a fel felé, de rázkódott a nevetéstől.

- Ez tényleg nem volt szép. – vélekedtem, a hajamat piszkálgatva.

- Nem mondanám, hogy lett volna okod rá… - mondta Edward. – De attól függetlenül vicces volt!

- Kösz.

- És kiderült, hogy tényleg tudod irányítani a vizet. – mutatta fel a mutatóujját. – Már azt teszi, amit parancsolsz neki.

- Aha! – ugráltam. Alex végre megfordult és rám mosolygott.

- Na, itt vagyok! – Alice jelent meg az ajtóban egy fehér hosszított térdig érő szoknyában, egy barna felsőben, és egy fehér pulóverben. Csináld újra Ivy! – mutatott a tálra, amiben már csak az egyik fele volt a víznek. – De ezúttal kérlek, ne áztass el.

- Oké. – bólintottam komolyan és újra a víz fölé tettem a kezem.

És ez így ment hosszú órákon keresztül, míg a végén már a plafont is elérte a vízsugaram. Az egyik ilyennél.- miután szépen visszavezettem a vizet a tálba - Alex nyakába ugrottam.

Mivel nem akartuk eláztatni a szobát kimentünk az udvarra, hogy ott irányítsam a vizet. Már nyitott szemmel is egész jól ment, csak úgy még nem tudok, úgy visszaemlékezni dolgokra. A végén már be is csavartam a vizet és beterítettem vele mindenkit. Ez után a szép mutatványom után, mindenki mehetett fel átöltözni. Alice kijelentette, hogy most már úgyis haza akar menni, és közölte, hogy holnap újra jön gyakorolni.

- Nagyon jól csinálod már. – dicsért meg Alex, mikor már átöltözve álltunk az ablakomnál.

- Köszi. – mosolyogtam. – Remélem holnap még jobb lesz.

- Ne várjál magadtól túl sokat, Ivy! – intett Alex. – A mai is tökéletes volt.

- Köszönöm. – biccentettem. – Kimegyünk az erkélyre.

- Persze! – súgta a fülembe és kinyitotta az ajtót. Kiengedett aztán ő is kijött, de az ajtót épp csak behajtotta, hogyne menjen be a hideg. Odaálltunk a korláthoz és ő hátulról karolt át.

- Szép igaz? – kérdezte suttogva.

- Nagyon. – bólogattam. Tényleg gyönyörű volt, ahogy a havon visszatükröződött a zöldes árnyalat, és a gyenge napfény csillogott rajta.

- Megcsókolhatlak? – kérdezte váratlanul, de azért boldog voltam.

- Mikor kellett erre engedélyt kérned? – kérdeztem, miközben megfordultam felé.

- Hm, ki tudja, mikor milyen hangulatod van. – aprót vállat vont és egyre közelebb jött felém.

- Nos, most – a szavam elakadt a ahogy egyre közeledett, felém. – éppen olyan hangulatom van.

- Igen? – súgta. A lehelete csiklandozta az arcomat, az ajkam elnyílt tőle. Arany szemei elvarázsoltak.

- Igen. – leheltem épp mikor puha ajka az enyémhez ért. Kezeimet a nyaka köré fontam és egész testemmel hozzápréselődtem. Emlékeztem rá, mit mondott a képességéről, de nem féltem. Most annyira boldog voltam, hogy lehetetlen volt valamivel megrémíteni.

A szél hirtelen támadt fel. Fújt, mint az őrült. A hajamba belakatott, rángatta cibálta a ruháinak is, de nem érdekelt. És akkor becsapódott az ajtó. A vágyam kicsit enyhül, és mintha a szél is egy kicsit lenyugodott volna.

- Becsukódott az ajtó. - suttogtam az ajkaira.

- És? – suttogta zihálva a szembe nézve.

- Nem tudunk majd bemenni.

- És már menni akarsz? – súgta kacéran.

- Nem. – ráztam a fejem és újra megcsókoltam. A szél újra feltámadt, mintha én irányítanám. Uram isten! Én irányítom! Te szent ég mi akkor most az én képességem?

- Alex. – súgtam kicsit eltolva magamtól. – Rájöttem valamire!

- Mi a baj, Ivy? – kérdezte zaklatott arcomat látva.

Ez nem létezik. Az én képességem az, hogy vizet tudom irányítani. Vagy most mi van akkor?

- Ivy! – szólongatott Alex. – Ivy, megőrjítesz.

- Be kell jutnunk most. – hadartam és odamentem az ajtóhoz.

- Addig nem még el nem mondod, mi van? – állt be elém Alex.

- A képességemről van szó. – mondtam gyorsan. – Van egy második képességem is!

- Hogy? – ráncolta a homlokát. – Micsoda?

- A szelet is tudom irányítani. – magyaráztam. – Menjünk be valahogy. El kell mondanom Edwardnak!

- Jól van. – bólintott. – Gyere.

A karjaiba vett és átugrott velem az ablakomhoz. Kinyitottam ő pedig beugrott rajta. Én kirohantam a szobámból le a lépcsőn.

- Edward! – kiabáltam.

- Tessék Ivy? – kérdezte. Éppen a zongoránál ült Bella mellette. Nyilván egy szép pillanatot szakítottam félbe.

- Bocsánat, de ez nagyon fontos. – hadartam. – Van egy második képességem is.

- Hogy érted Ivy? –kérdezte Bella ledöbbenve. – Hiszen egy vámpírnak nem lehet két képessége. Vagy igen Edward?

- Mi az? – kérdezte tőlem Edward.

- A szelet is tudom irányítani. – mondtam.

- Erre hogy jöttél rá? – firtatta.

- Az erkélyen voltunk Alexszel és ott, de most nem ez a lényeg! – legyintettem. – Az a lényeg hogy nem csak a víznek tudok parancsolni. Gyertek!

Kisiettem az udvarra és mikor kiértek erősen kezdtem koncentrálni. Arra az éjszakánkra gondoltam Alexszel, mert ez mindig bevált. Mikor teljesen elborítottak az emlékek éreztem, hogy a szél annyira erősen fúj, mint az előbb, vagy talán még jobban.

Akkor kinyitottam a szemem és még épp láttam, ahogy a fákat cinbálja, aztán abbamaradt. Edwardék felé fordultam.

- Na? – kérdeztem. – Most akkor mi van velem? Milyen titkok rejlenek még bennem, amikre még nem derült fény?

- Nyugodj meg, Édes! – karolt ás Alex látva milyen ideges vagyok. – Minden rendben van.

- Nem nincs rendben. – ráztam a fejem. – Mi történik velem? Eddig semmi most meg hirtelen kettő? Semmi nem értek!

- Mi sem Ivy! – rázta a fejét Bella. – De megkérdezzük Alice-től.

- Itt is vagyok. – jött elő a fák közül Alice. – Láttam előre, hogy Ivy-nek lesz még egy képessége és gondoltam szólok!

- Alice. – szólítottam meg. – Lesz, még valami képességem?

- Megnyugodhatsz Ivy, nem lesz több. – nevetett Alice.

- Kösz! – grimaszoltam. - Én meg halálra rémültem.

- Nem véletlenül van két képességed Ivy. – mondta Alice. – Valami oka kell, hogy legyen.

Egy nagyon jó vicc a Számítógépről és akinek gondja akad vele! :D:D

2010-03-22T10:32:00.000-07:00

Ez az egyik munkafüzetünkben volt benne éa azóta röhögök rajta akár hányszor olvasom! Fárasztó, de aztán röhögsz rajta!

- Word Perfeckt segélyvonal, miben segíthetek?
- Nos, egy kis problémám akadt a Word Perfeckttel.
- Miféle probléma?
- Nos, csak úgy gépelgettem, és egyszer csak elmentek a szavak.
- Elmentek??
- Eltűntek.
- Hm. Mit lát most a képernyőjén?
- Semmit.
- Semmit.
- Üres és nem fogad el semmit sem amit, begépelek.
- Még mindig a Word Perfecktben van, vagy már kilépett?
- Azt hogy veszem észre?
- Jó hagyjuk. Tud mozogni a kurzorral a képernyőn?
- Nincs semmiféle kurzor. mondtam már, nem fogad el semmit, amit gépelek?
- Jelzi a monitor, hogy áram alatt van?
- Mi az a monitor?
- Az a tévészerű dolog a képernyővel. Van, rajt fény mikor be van kapcsolva?
- Nem tudom.
- Nos, akkor nézze meg a monitor hátulját, és keresse meg ahol az áramot vivő vezeték belemegy. Megvan?
- Igen, azt hiszem.
- Remek! Akkor most kövesse azt a vezetéket, és mondja, meg hogy belemegy-e a konnektorba?
- Igen.
- Amikor a monitor hátulját nézte észrevette, hogy két vezeték is megy bele?
- Nem.
- Pedig igen. Arra kérem, hogy menjen vissza és keresse meg a másikat is.
- Oké, itt van.
- Nézze meg hogy rendesen be van-e dugva a számítógépbe.
- Nem érem el.
- Hm, hm. De látni látja?
- Nem.
- Akkor, sem ha térdre ereszkedik, vagy áthajol az asztal felett?
-Ó nem azért, mert rossz szögben vagyok, hanem mert sötét van.
- Sötét?
- Igen, az irodai lámpák, mint le vannak kapcsolva, csak odakintről szűrődik be némi fény.
- Akkor kapcsolja fel a lámpákat.
- Nem lehet.
- Miért nem?
- Mert, áramszünet van!
- Ára… Áramszünet?! Aha, oké megtaláltuk! Megvan még önnek a kézikönyvek és az összes cucc amit a gép vételekor kapott.
- Igen, itt tartom őket a szekrényben.
- Akkor szedje össze, szerelje szét a rendszerét és vigye vissza oda ahonnét vásárpolta.
- Ennyire rossz a helyzet?
- Attól tartok, hogy igen.
- Hát jól van, ha nincs mit tenni. És mit mondjak nekik?
- Csak annyit hogy ön túl buta ahhoz, hogy számítógép-tulajdonos lehessen!!!

°-°Skype WeeMe-m ˘-˘

2010-03-21T10:52:00.000-07:00

Tegnap találtam, rá a Skype-omon a WeeMe-re és gyorsan csináltam magamnak! Hát ez lennék én a Skype-i WeeMe-ben! XDKitettem az oldalelemekhez is! :)

Komikat kérek, hogy nézek ki!! :D :D :)

Egy pár versem

2010-03-20T01:09:00.000-07:00

Arra gondoltam, hogy bemásolom egy-két versemet a verses blogomról, csak úgy kedvcsinálónak! :)

A mese

A mese nem érhet véget

Folytatni kell vagy elfelejted

Hányszor mondtam: szeretlek

Élned kell, vagy én sem élhetek

Érzem az esőt az arcomon

Éget, szúr, fáj, hányszor mondom

Nem teheted, nem hagyhatsz itt

Nem felejtek, a mese folytatódik

Buborékban

Minden rózsaszín nem látok,

A sok jó elvakít, nem is vagyok.

Tejben, vajban fürödtem,

Semmiért nem kellett küzdenem.

De kipukkadt a buborék

Vagyok, élek - e még?

Pofonvágott az életem

Jaj, de kár hogy felébredtem!

Elfeledni

Virágok az én rétemen

Szépek, de nem értékelem

Elmentél, itt hagytál

Már csak egy kép maradtál

Vártam rád, egy éjen át,

De csak a sötét volt, semmi más

Próbállak már elfeledni

De meg tudom tenni?

Itt ülök az ágyamon

Talán megmagyarázhatom.

Csak üresség van már bennem

De sikerült elfelednem.

Zene a blogomon!

2010-03-13T04:32:00.000-08:00

Ma végre sikerült zenét tennem a blogomra, amit bizonyára ti is észrevetettek. :) Van 3 Nickelback szám ( imádom ezt asz együttest) Egy Timbaland ( az új száma) Meg kettő Flyleaf szám ( ezt az együttrest is szeretem nagyon). Ezeket a számokat egyébként ajánlottam is a zeneajánlóban. :)

Ivy élete 7. fejezet/ II. rész

2010-03-12T13:34:00.000-08:00

5 nap 2.

Végül kiderüld, hogy igazából mindenki szeretne jönni, úgyhogy Alice még beszerzett, egypár sátrat, meg hálózsákot, és kijelentette, hogy mindenkinek vinnie kell egy-egy hátizsákot. Emellett azt is közölte, hogy végig gyalogolni fogunk, és én ennek örültem. A kocsi ügy megoldódott.

Délután háromkor indultunk el. A saját zsákomba betettem két napra való ruhát – Mert, hogy két napig maradunk – és Alice a kezembe nyomott egy sétabotot.

- Sétabot? – mutattam fel a botot. – Alice, bármennyire furcsa, félig azért vámpír vagyok. Nem kell támaszték!

- Mindenki kapott! – hozta fel mentségére és közben a mögöttem jövő Nessienek is adott egy sétabotot.

- Nevetséges. – hallottam még Nessie hangját mielőtt lementem a Cullen ház tornácáról. Bella, Edward és a többiek ott vártam minket az ajtó előtt. Mindenki értetlenül bámult a botjára, meg Alicere. Alice rázárta az ajtót és lejött a lépcsőn.

- Miért néztek így rám? – dobbantott eljátszva hogy durcás. – A látszat a legfontosabb ezt épen Carlisle mondta nekem egyik nap. És most a nap sem süt…

- Így nem vagyunk elég feltűnőek? – kérdezte Bella félig nevetve. - Ekkora táskával a vak is észrevesz minket.

- Elmondom, neked, húgocskám, hogy egy rendszeres túrázó kétszer ekkora táskával megy túrázni. – mesélte csilingelve miközben elindultunk. Alice ment elől Jasperrel. Edward, Bella, Nessie és én mentünk mögötte, Rosalie és Emmett jöttek mögöttünk, utánuk pedig a két családfő.

- Ezt nehéz elképzelni Alice. – nevetett Edward. – Ha már itt tartunk hol láttál te már amolyan rendszeres túrázót?

- Tévében. – vont vállat Alice (már amennyire tudott a nagy csomagtól). Fogadtam volna, hogy hazudik. Alig néz tévét, ő maga mondta.

- Persze. – gúnyolódott Nessie. – Nem is tévézel.

- Ha akarod Nessie a hátadra teszem az én cuccomat is és akkor te leszel a legfeltűnőbb! – felelte foghegyről Alice. – Azt szeretnéd?

- Ments Isten! – tiltakozott Nessie. –Leszálltam rólad!

- Remélem is!

Alice elhallgatott egy kicsit. Hátulról hallatszott Esme és Carlisle beszélgetése, Carlisle egyik betegéről. Emellett Emmett rá karta venni Rose-t, hogy fogadjon vele valamiben.

- Eszemben sincs! – rázta a fejét Rose.

- Kérlek! – kérlelte Emmett.

- Hogy megint két hétig röhöghess rajtam, mert veszítettem? – morgott Rosalie. –Nem fogadok. Fogadás nélkül lehet, hogy játszom.

- De csak egy kis sakkmeccsről van szó! – nyafogott Emmett mint egy kis gyerek. – Nem röhöglek ki.

- Legutóbb is ezt mondtad! – nevetett sötéten Rosalie. – Hívd ki játszani Alice-t!

- Alice-szal nem játszom. – jelentette ki Emmett.

- Ja persze! – Rosalie gúnyosan felkacagott. – Alice-szal már nem mersz kiállni, mert tudod, hogy jobb nálad!

- Jövőbelátással én is jobb lennék mindenkinél. – magyarázkodott Emmett.

- Akkor Edwardot! – vetette fel Rose.

- Soha. Gondolatolvasó!

- Akkor keress, akit akarsz, nem érdekel! – zárta le a témát a szőkeség.

Megfordultam feléjük és Emmett mellé zárkóztam fel.

- Miről van szó, Emmett? – érdeklődtem kíváncsian.

- Elhoztam a sakktáblámat, de Rose nem hajlandó fogadni velem, hogy én nyerek! – panaszkodott Emmett. – Utálom, mikor ilyen!

- Én játszhatnék veled. – mondtam.

Emmett szeme felcsillant.

- Tudsz sakkozni?

- A mamám megtanított rá, igen. – bólogattam. Akkoriban mindenkit levertem. Meglátjuk, hogy sikerült most.

- Fogadnál is? – kérdezett rá Emmett.

- Akár. – rángattam a vállam. Végülis mindegy.

- Nem tudod, mire vállalkozol Ivy. – csóválta a fejét vigyorogva Rosalie.

- Nem egy házban lakok vele szóval felőlem röhöghet. – vigyorogtam, és Rosalie is így tett.

- Jó taktikája van a csajnak! – csapta össze a tenyerét Emmett. – Kemény dió lesz.

- Ehhez nem kell nagy ész Emmett. – mondta Rose egyik szemöldökét felhúzva. – Ez egyszerűen logikus. Nem egy házban laktok tehát jó ellenfél.

Visszazárkóztam Nessie mellé.

- Csak mellékletként mondom, hogy én is játszottam már Emmettel. – közölte Nessie. – Apu megtanított a spéci trükkjeire, de Emmett így is levert! De azért szurkolok neked!

- Majd meglátjuk. – vigyorogtam. – Egy sátorban alszunk, ugye?

- Igen, ha nem baj. – bólintott Renesmee.

- Persze hogy nem. – mondtam. – Legalább nem leszek egyedül.

Egy darabig csak a szél fújása hallatszott meg a lépteink zaja a fűben. Jó volt hallgatni a csendet.

- Hová megyünk pontosan, Alice? - tudakolta Edward.

- Meglepetés, nem kíváncsiskodni! – intette Alice. – Meglátjátok!

Még vagy fél órát sétáltunk, mire odaértünk. Egy szép tisztás volt, ahogy csak néhány bokor volt. A tisztáson, nem, volt virág csak zöld fű.

- Ki vállalja, hogy segít nekem, a sátorépítésben? – kérdezte Alice.

- Én segítek! – tette fel a kezét Edward, mint az iskolában.

- Én is! – ajánlkozott Jasper.

Mivel, se én se Nessie nem jeleskedtünk sátorépítési tudással, felajánlottuk, hogy elmegyünk faágakat szedni a tűzhöz. Bella természetesen velünk tartott.

- Hallom Emmettel fogsz sakkozni. – mosolygott Bella miközben felemelte egy páfrány levelét és kivett alóla egy kettétört botot.

- Aha. – feleltem vigyorogva. – Fogadni is akar. Attól függ miben.

- Vigyázz vele. - intett engem Bella. – Emmett nem mindig játszik tisztességesen.

- Vigyázok. – nevettem.

Nagy reccsenés hallatszott és Renesmee kezében legalább egy méter hosszú faág volt.

- Nem akartam letépni. – szabadkozott és még egy darabra törte az ágat. – Csak belekapaszkodtam és letörött.

- Elhiszem, de ezen túl inkább a fölről szedjünk ágakat. – tanácsolta Bella.

Már mindhármunk keze tele volt tüzelővel, mire visszaértünk a táborhelyünkre. Egy kupacba dobáltuk a fadarabokat. A sátrak addigra készen voltak, és ezen nem voltam meglepve.

- Az a ti sátratok. – mutatott Alice az éppen velem szembe levő sátorra. – Én állítottam fel.

- Klassz. – mosolyogtam rá. – Gyere Nessie. - Felkaptam a táskámat a földről és bedobtam a sátorba. Nessie utolért és bemászott mellém.

- Szuper! – lelkendezett és felállt. Éppen fel tudunk állni a sátorban.

- Aha. – bólogattam szintén lelkesen.

- Te már sátoroztál? – ült vissza elém.

- Nem. – ráztam a fejem. – Te se?

- Nem. De tök jó! – tapsikolt. – Ezen túl mindig nyüstölöm anyáékat, hogy jöjjünk el! Azért sajnálom, hogy Jake nem tudott jönni. De ma az apjával van. Azt mondta holnap benéz!

- Tudja, hogy merre vagyunk? – kérdeztem.

- Hall majd minket és arra jön. – vigyorgott mindent tudóan. – Általában emberként jön, de láttam már farksalakban is. Cuki, még úgy is. – hirtelen becsukta a száját és elpirult. Én úgy tettem, diszkréten, mintha észre se vettem volna ezt.

- Héj, Ivy! – kukucskált be a sátorba Emmett. – Felállítottam a sakkasztalt! Kész vagy?

- Persze! – bólogattam és felálltam. – Halljam, miben akarsz fogadni!

- Hm. – gondolkodott el. – Te nehezebb eset vagy. Rosalieval könnyebb fogadást kötni.

- Dobjam fel én a labdát? - kérdeztem, miközben leültünk az asztalhoz és Belláék is leültek körénk. Renesmee kikerekedett szemmel feszülten figyelt még most is minket.

- Ne! – tiltakozott Emmett. – Legyen az, hogyha veszítesz, Alexet még egy hétre áthívom hozzánk, hogy te nem láthatod!

Az első gondolatom az volt, hogy: „nem!”, de volt ennél egy sokkal jobb ötletem.

- És ha én nyerek, Rose-t egy hétre magamhoz fogadom! – kacsintottam Rose-ra, aki felmutatta a hüvelykujját, szintén kacsintva, Emmett mögül.

- Jól van! – bólintott Emmett. – És ha sikerül megtartanunk – bámelyőnknek- a fogadást, akkor az ellenfél büntetésből megcsinálja azt, amit akkor tett volna, ha veszít!

- Benne vagyok!

Átnyúltunk az asztal fölött és kezet fogtunk.

- Kezdődik a játék! – csilingelte vidáman Alice. – Én tudom ki fog nyerni! – kiöltötte ránk a nyelvét és odébbállt.

Nagyot ugrott a gyomrom. Ha már Alice tudja, akkor a kocka el van vetve! Már megvan, a győztes csak le kell játszanunk.

A játszma fél órán keresztül ment, és már szinte tapintani lehetett a végére az izgalmat. Nessie már épp felállt volna, hogy megkérdezze Alice- től mikor lesz vége a játéknak, mikor ujjongva fellöktem Emmett királyát.

- Sakk matt! – kiáltottam és felálltam az asztaltót fellökve a széket is!

- Ezt nevezem! – mondta elismerően Bella.

- Nem semmi! – hűlt el Edward és feltartotta a kezét, hogy belecsapjak.

- Ügyi vagy! – helyeselt Alice.

- Minden elismerésem. – nyújtotta gratulációra kezét Rosalie én pedig megfogtam. – Gratulálok!

- Köszönöm! – hálálkodtam. – Nos, Emmett? Áll az alku?

- Persze, hogy még áll!

*

Már este volt kilenc óra, mikor a tűz rendesen meggyulladt és mindenki köréje ült. Megkérdezhettem volna, Alice-től, mi értelme a tűznek, de nekem is tetszett így. Olyan családias volt. Edward és Bella összebújva ültek velünk szemben mellettük Carlisle és Esme, a másik oldalukon Alice és Jasper a mi bal oldalunkon pedig kizárásos alapon Rosalie-ék. Emmett még mindig kicsit neheztelt rám, amiért megvertem sakkban, de azért hajlandó volt szóba állni velem.

Vagy tizenegyig ültünk ott jókat nevetve és csevegve, mikor Alice kijelentette, hogy éjjel egy körül esni fog az eső, úgyhogy lassan elkezdtünk szedelődzködni. Leöntöttük a tüzet háromszor is aztán, mindenki elbúcsúzott a másiktól, majd bemásztunk a sátrainkba. Tisztába voltam vele hogy a családból csak mi ketten fogunk aludni, de már fáradt voltam. Még felhívtam Alexet, mindent elmeséltem neki. Az egész Emmettes fogadásomat, a táborozást és mindent. Aztán ő is mindent elmesélt magáról. Elmesélte, hogy ma csak beszélgettek a házban, semmi mást nem csináltak.

Nagyon hiányzott már Alexem. Rossz volt, hogy most sem lehet itt, mikor ez a családi összejövetel van, rossz hogy nem ölel át éjjelenként, rossz hogy nem csókol meg, és az még rosszabb hogy nem hallom a hangját. Azt a dallamos gyengéd hangját, ahogy beszél hozzám…

- Jól vagy? – kérdezte Renesmee kizökkentve a gondolataimból.

- Persze. – felelte nemes egyszerűséggel. - Csak tudod, hiányzik Alex.

- Értem. – mondta megértően. – Nekem is Jacob. Jó lenne, ha holnap beugrana azért… Na, jó éjt Ivy!

- Jó éjt, Nessie! – motyogtam és a sátor fala felé fordultam. Becsuktam a szemem és elképzeltem magam elé Alex arcát. Ahogy gyöngéden mosolyra húzódik a szája és szinte éreztem, ahogy felemeli a kezét és eltűri a hajam a fülem mögé.

Hirtelen valami kopogás ütötte meg a fülem és csak egy pár pillanat múlva jöttem rá, hogy az eső veri a sátrat. Észre se vettem, hogy elaludtam. Jobban felhúztam a hálózsákot és a hátamra fordultam. A fejemet Nessie felé fordítottam. Már mélyen aludt. Akkor vettem észre, hogy könnyes a szemem. Sírtam volna? Álmomban?

Fölsóhajtottam és újra átadtam magam az álomnak. Biztos nyugodtabb lesz, mint a valóság…

Reggel, mikor felébredtem, már nem esett az eső. Lecibzároztam a hálózsákomat és felültem. Renesmee már nem volt itt bent. Biztos már felkelt. Felhúztam a sátor cipzárját és kimentem a levegőre. Nessie egy farönkön ült a tűzifa maradványai mellett és egy szendvicset majszolt.

- Tessék itt a tiéd is. – nyújtott nekem egy másikat Bella.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem elvéve tőle a szendvicset.

- Alice, Jasper, Emmett és Rose sétálni mentek, már hétkor, Edward a sátorban van, Esmeék meg szerintem vadásznak egy kicsit.

- Értem. – bólintottam és leültem. – Mai program?

- Nem igazán tudom. – vont vállat Bella. – De majd Alice kitalál valamit.

- Ebben biztos vagyok. – vigyorogtam és beleharaptam a szendvicsbe.

- Jó reggelt lányok! – köszönt a hátunk mögül Edward és mi megfordultunk, hogy visszaköszönjünk neki. Nessie megtörölte a kezét és odament anyjához a termoszban hozott kakaóért.

- Mikor megyek vadászni? – kérdezte éppen Nessie.

- Miért, már kéne? – nézett lányára Edward feszült figyelemmel.

- Csak egy nagyon kicsit. – ingatta a fejét Nessie. – Ráér, ha visszaértünk.

- Biztos? - kérdezte Bella.

- Igen, anyu. – bólogatott Nessie aztán elnézett a fák közé és ebben a pillanatban én is meghallottam a recsegő hangot, amint valaki rálép egy faágra.

- Ki lehet az? – kérdezte aggódva Bella aztán elvigyorodott. – Ja, csak Jake. Érzem a szagát.

Hallottam, ahogy Renesmee szíve a szokottabbnál is gyorsabban ver.

- Anya, apa… - kezdte tétovázva Renesmee. – el kell mondanom valamit.

- Nessie? - fordult felé Bella. Aggódott, megint.

- Nincs semmi baj, csak… - Nessie kifújta a levegőt és elhadarta. – járunk Jacobbal.

Síri csend borult a tisztásra. A két szülő levegőt se vett Nessie pedig csak állt a kezét tördelve a szüleivel szemben és várta a kiabálást.

- Jól hallottam? – kérdezett Edward. – Te Jacob Blackkel jársz?

- Igen. – bólintott pirulva Nessie.

- És mégis mióta? – hüledezett Bella.

- Egy napja. – ismerte be Nessie. – Csak féltem nektek elmondani, mert azt hittem…

- Sziasztok! – hallatszott Jacob köszönése és mi egy „vámpírként” fordultunk oda. Mi újság, emberek… Jaj, bocs vámpírok!

- Semmi Jake. – felelte Bella természetesen.

- Szia, Jacob! – intettem neki kissé félénken.

- Jake! – Nessie nem tudta visszatartani, odarohant barátjához és egyenesen a nyakába ugrott. – Már rég nem láttalak.

- Az a rég, egy napja volt Nessie! – nevetett boldogan Jacob és Nessie elengedte. Aztán halkan a fülébe súgta: Tudják már.

- Tényleg? - kérdezte Jake, már hangosan, tudván hogy Edwardék úgyis hallották. A két szülőre nézett.

- Legyetek boldogok! – mosolyodott el Edward. Bella rábólintott, majd odament Jake-hez és barátian átölelte.

Nessie elvigyorodott és ugrált örömében, éppen mikor a többiek visszatértek.

- Szervusz Jacob! – köszönték teljesen szinkronban majd mindenki nevetett.

Aznap este Jacob velünk vacsorázott. (Egész pontosan velem, és Nessievel.) Este nyolckor ment haza, mikor Alice takarodót fújt. Elköszönt tőlünk majd átváltozott farkassá és elrohant az erdőben. Nessievel bementünk a sátrunkba aztán becibzároztuk a sátrat.

- Jó volt ez nap. – sóhajtott Nessie. – Kár hogy holnap reggel már megyünk is.

- Hát igen. – helyeseltem, de titkon örültem. Már csak egy nap és látom Alexet.

Befordultam a sátorhoz és megint eljátszottam azt, amit tegnap este, de ezt ezúttal nem az eső zavarta meg, hanem a szomszédból jövő nevetés.

- Tudod, hogy mindig, vesztesz Jasper! – kacagott Alice. – Minek akarsz örökké játszani.

- Nem szabadna használnod addig a képességed. – vetette ellen Jasper félig nevetve.

Nessie-vel egymásra néztünk, vigyorogva aztán kikászálódtunk a sátorból és átnéztünk a mellettünk lévő világító sátorba.

- Mi van itt? – nyitott be Renesmee nevetve.

- Ország várost játszunk. – kuncogott Jasper. – De megint veszítettem.

- Vajon miért. – néztem Alice-re.

- Erről igazán nem én tehetek. – védekezett Alice. – A képességem az oka.

- Amit te kihasználsz. – mondta Nessie.

- Ez igaz. – hagyta rá Alice. – Na, indulás lefekvés, gyerekek.

- Gyerekek? – háborogtunk mindketten. - Tizennyolc évesek vagyunk.

- Az mindegy! – legyintett Alice. – Indulás!

- Jól van. – adtuk meg magunkat. Kihátráltunk a sátrukból és bementünk a miénkbe, hogy átaludhassuk az egész éjszakát, remélhetőleg bíztató álmokkal.

- Ébresztő! – szólt be tapsolva a sátrunkba Alice. – Indulunk.

- Mindjárt. – morogta Nessie. Én lassan kinyitottam a szememet.

- Hahó! – tapsolt újra Alice, amire felültem. Nemsokára Nessie is így tett.

- Gyerünk pakolni!

Felkászálódtunk és kimásztunk a sátorból. Segítettünk lebontani a sátrat a többieknek aztán felvettük a cuccunkat és Elgyalogoltunk hazáig. Addigra már egyáltalán nem voltam fáradt. A sétabotomat meg igazán semmire sem használtam. Csak arra volt a kezembe, hogy magam elé rakjam, majd lépjek egyet és megismételjem ezt. Nem támaszkodtam, rá, mert a nélkül is remek volt az egyensúlyom.

Egész úton Nessievel beszélgettünk, és boldog voltam, mert már csak egyet kellett aludnom, hogy Alex hazaérjen. Esküszöm, olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki a karácsonyig hátralévő napokat számlálja, és mindig örül, hogy már csak ennyit kell aludni. De úgy vettem észre, tegnap is mikor Alexszel beszéltem telefonon, hogy ő is így várja már a találkozást. Egyébként meg azt tettem, amit megbeszéltünk. Nem szomorkodtam. Belláék előtt nem. Az egy dolog hogy a szobámban, egyedül megejtettem egy két könnycseppet, de erről nem kell feltétlenül tudnia…

Azt mondta, a barátja kiviszi holnap reggel nyolcra, a reptérre, aztán még pár óra és itthon lesz. Amennyire megsaccolta, körülbelül háromra lesz itthon. Addig valamivel majd agyonütöm az időt. Mondjuk, olvasok. Ja és most jut csak eszembe. Rose nálunk lesz még egy hétig. Szuper!

Éppen akkor értük el a betonutat, mikor erre gondoltam.

- Akkor innen már hazataláltok, igaz? – csiripelte Alice.

- Persze. – bólintott Edward. – Te is jössz igaz Rose? – rám kacsintott.

- Igen. - válaszolta a megszólított. Elbúcsúzott Emmettől majd mellénk állt és velünk jött hazáig.

- Ugye nem baj? – kérdeztem kicsit félénken Rosalie-tól.

- A fogadás? – nézett rám. – Emmett legalább most már nem henceg annyit. – rám villantotta tökéletes, fehér fogsorát.

- Értem. – feleltem.

Nagyon gyorsan hazaértünk. Bella kizárta az ajtót, majd bementünk.

- Hol szeretnél lakni Rose? - kérdezte családiasan Bella.

- Nekem nem kell külön szoba. – rázta a fejét Rosalie. – Elvagyok én idelent is.

- Olyan nincs. – vágott közbe Bella és felterelte Rosalie-t. – Lakhatsz Ivy-nél, Nessie-nél vagy van egy kisebb vendégszoba.

- Akkor egyedül lakom a vendégszobában. – választott Rosalie. – Ha annyira akarjátok.

- Igen, annyira. – Bella kitárta Rose előtt az ajtót és betessékelte a szobába. – Alice ezt a szobát is teletömte ruhákkal, úgyhogy lesz, mint felvenned.

- Dehogy is! – hőbörgött Rose. – Alice megígérte, hogy áthozza nekem a cuccaimat.

- Akkor szuper. – mosolygott Bella. – Érezd otthon magad!

- Meglesz! – biztosította a megszólított, majd Bella rácsukta az ajtót.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit olyan mintha bezárnánk? – karolta át feleségét Edward.

- Biztos szüksége van egy pár percre egyedül. – hümmögte Bella. – Elvégre egy hétig Emmett nélkül kell élnie!

- Túlélem. – nyitotta a ki az ajtót Rosalie. – Nem kell bezárni. Tévézhetek?

- Azt csinálsz amit akarsz! – engedélyezte Edward mire a szőkeség villámgyorsan lerohant az emeletről.

- Úgy tűnik nem omlott össze lelkileg. – vélekedtem.

- Hidd el Ivy, ha Emmettől fosztanának meg egy hétre, te sem lennél összeomolva. – nevetett Nessie. Éppen ekkor csengettek.

- Ez Alice lesz. – rohant le Bella.

- Egyébként mikor lesz az esküvőtök. – érdeklődött Edward.

- Még nem tudom a pontos dátumot. – vakartam a nyakam. – De valamikor December végén…

- Megértem. – bólintott Edward és elindultunk lefelé. – Lesz egy kis időtök, még miután Alex visszaér.

Erre a gyomrom ugrott egyet. Már csak pár óra és láthatom. Edward elvigyorodott aztán Bella után eredt. A francba hallja a gondolataimat! Milyen nehéz lesz ezt még megszoknom.

- Bosszantó mi? – kérdezte Nessie. – Apa az én gondolataimat is örökké olvassa.

- Az. – helyeseltem.

- De én már megszoktam. – vont vállat. – Csodálom, hogy még nem kotyogtam ki neki gondolatban semmit. Kuncogott aztán csatlakozott Rosaliékhoz tévézni.

*

Egész délután én voltam a megtestesült unalom. Egy kicsit tévéztem, Nessievel, Rosalieval és Edwarddal, aztán segítettem Bellának a vacsorában – merthogy már éhes voltam –, majd vacsora után olvastam a Cullen’s könyvből. Sosem hittem volna, hogy pont az utolsó nap fog így eltelni. Ilyen lassan…

Most is az ágyamon fekszem, és a mennyezetet bámulom, a sötétben. Hajnali három van, de aludni nem tudok. Alexszel is beszéltem már az este, de megint csak túl rövid volt- Szerettem volna azonban élőben is hallani végre a hangját. Hogy érezhessem, itt van velem, hogy átölel, hogy megcsókol. mindennél jobban szerettem őt és nem bírnám, ki ha még egy napra is akár elvennék tőlem.

És csak most esett le, hogyha Emmett kibírja Rosalie nélkül, egy hetet, akkor elvesztettem a fogadást, szóval elviszi Alexet egy hétre még tőlem… Fölsóhajtottam és átfordultam asz oldalamra. Akkor meg kéne adnom magam. Azt kéne mondanom, hogy: „Bocsi Em de nem bírom ki! Kérem vissza barátomat!” De még mindig van egy remény. Ha Emmett mégsem bírná ki, akkor nyertem és nem kell lealázkodnom, főleg, Emmett előtt nem.

Az idő, egyre lassabban és lassabban telt. A másodpercmutató az órán, alig akart kattanni. Próbáltam elütni valamivel az időt. Mondjuk elkezdtem számolni, azokat a bizonyos báránykákat, de sajnos, nem ment. Ez sosem segített az elalvásban. Próbáltam, egy verset, vagy egy dalt lejátszani a fejemben, hátha attól sikerül, de a dal közepénél elvesztettem a fonalat, és kipattant a szemem… A fenébe is! Ezt nem hiszem el. És még csak negyed négy…

Találj már ki valamit Evelin! – bíztattam saját magam. Felültem az ágyban és kinyitottam az erkélyajtót. Az enyhe, de hideg szél végigfújt a szobámon. Kiléptem a levegőre és odaálltam a korláthoz. Az erdő sötétségbe borult. De a ó szememnek köszönhetően mindent kitűnően láttam. Egy madár raj éppen felrepült az ágakról, és indult el délnek. Ebből is tudni, hogy itt a tél. Bár én nem éreztem, mert nem éreztem se a meleget, se a hideget, de jól esett arra gondolni, hogy az esküvőnkön talán megtisztel minket a hó! Vagy esetleg fehérkarácsonyunk lesz!

Ezek a gondolatok, egy boldog jövőt festettek a szemem elé, egy boldog teljes családról, ahol ott az összes Cullen és persze Alex is! Ez volt számomra a teljes család. Beszívtam a levegőt és kifújtam. Már csak pár óra és látom őt. Nézzük, mit csináljunk.

Bementem, és becsuktam az üvegajtót. Hirtelen eszembe jutott valami. Van még egy valaki a házban, aki nem alszik és egyedül van. Rose! Hirtelen felkaptam magamra a köntöst és átkopogtam a szobájába.

- Rose! – suttogtam be a kulcslyukon.

- Gyere be! – suttogott vissza, de a hangja meglepett volt. Úgy tűnt nem számít látogatókra ilyenkor. Benyitottam és gondosan visszacsuktam az ajtót.

- Mi járatban így hajnali fél négykor? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Rose. Ő maga az ablakban ült és valami könyvet olvasott. De mikor megletott engem becsukta.

- Csak nem tudok aludni, és eszembe jutott, hogy te is itt vagy. – magyaráztam és nekidőltem mellette a falnak.

- Értem. – pislogott. – Mondd csak olvastad már a történeteinket?

- Igen. – bólogattam, de nem néztem rá. – Igazából ledöbbentem. Különösen a tiéden. Szörnyű amit veled tettek… Nem csodáltam hogy nem akartad elmondani…

- Éppen ezért engedtem meg Carlisle-nak hogy beleírja. – motyogta. – Hogy tudd, néha miért vagyok olyan… furcsa.

- Nekem nem vagy furcsa. – ingattam a fejem. – Alice, vagy esetleg Emmett sokkal furcsább.

- És Jasper története?

- Uhm… - nyögtem fel. – Brutális!

- Az. – helyeselt halkan. – Néha még én magam se hiszem el… De mond, miért nem tudsz aludni?

- Ezt ne tőlem kérdezted. – néztem rá, pedig jól tudtam, miért nem alszok. – De ugye nem baj, hogy itt vagyok?

- Nem, dehogy. – rázta a fejét és a kezébe vette a könyvet. – Ez sem volt túlzottan érdekes. – egy laza mozdulattal az ágyra hajította a könyvet. Ekkor vettem észre, hogy ott már egész kis kupac gyűlt össze a könyvekből.

- Alice mikor hozta a cuccom, nekem adott egypár könyvet, hogy szórakoztassam, magam. – magyarázta mikor észrevette, hogy a kupacot nézem. – De eddig egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Amolyan Alice-féle könyvek. Ő szereti ezeket. Nekem túl nyálas. De még a fele ott van abban a zacskóban. – egy reklámszatyor felé bökött fejével, ami szekrény mellett volt a bőröndjénél. – Akárcsak a ruhái, a könyvei, sem igazán az én stílusaim.

- Nekem van egy pár, ami tetszett. – mondtam.

- Szóval a te szobádban is volt egypár ruha.

- Tele volt a szekrény. – sóhajtottam. – Azaz hogy még tele van. A háromnegyedét fel se vettem. De azért jó, ha valamikor, nincs más.

Rosalie csak hümmögött és lekászálódott a párkányról, hogy összerakosgassa a könyveket egy stócba.

- Holnap visszaküldöm, valakivel Alice-nek ezeket. – mondta, miközben az éjjeliszekrényére helyezte a stócot. – Végül is kiolvastam őket. – vigyorodott el és ettől én is így tettem.

- Na, én azt hiszem, hogy megyek Rose. – indultam el az ajtó felé. – Jó éjt. Habár te nem alszol. Akkor jó olvasást.

- Kösz! – vigyorgott rám és kivett a zacskóból még egy könyvet. – Talán valamelyik a változatosság kedvéért tetszeni fog. Szép álmokat, Ivy!

*

Másnap reggel, egészen sokáig aludtam. Tíz óra is volt mire felkeltem. Nyújtózkodtam, majd felöltöztem és legyalogoltam a lépcsőn. Nessie és Edward tévéztek Rose pedig az étkezőben diskurált Bellával.

- Jó reggelt! – köszöntek mind a négyen nekem és ettől elmosolyodtam.

- Nektek is! – ásítottam és leültem a fotelba.. Baseball ment a tévében. Nessie kedvence. Én annyira nem voltam oda a sportért, de ezt a mindössze négy órácskát ki kellett bírni valahogy. Mikor vége lett a baseballnak és jött a kosármeccs Nessievel végignevettük az egészet!

- Nézd már, hogy kiütötte a kezéből azt a labdát! – kacagott éppen ő. – Mekkora hülyeség. Ennyi erővel örökké csak egymás kezéből szedhetnénk a labdát.

- Nem talált! – nevettem, mikor egy játékos félredobott. – Juj..

- De lányok ez is egy port. – nevetett Edward is.

- Tudom, apa, de ezen nem lehet nem röhögni. – heherészett Renesmee. – Nézd már!

- Nézem, Nessie, folyamatosan! – bólogatott Edward.

- Na, egy pillanat és jövök. – álltam fel. – Felhívom Alexet hogy mi újság.

- Menj csak. – intett Edward és én felsiettem a lépcsőn. Szándékosan nem néztem az órára, nem akartam csalódni, mennyi az idő. Csak berohantam, mert már hallani akartam a hangját. A szekrényemről lekaptam a telefont, de közben levettem a könyvet, amit tegnap délután odatettem.

- Ó mennyi sok sza… - valaki gyengéden, de mégis határozottan befogta a szám, nehogy a csúnya szó kijöjjön rajta. Egy pillanatig, azt hitten Nessie vagy Rosalie, de aztán rájöttem ki lehet, és a boldogsághullám, ami végigsöpört rajtam észveszejtő volt. Megpördültem és ott állt Alex. az ő igazi valójában. Az arcán sugárzó mosoly, szemei örömtől csillogtak és úgy nézett rám, mintha egy éve nem látott volna.

- Alex! – sikkantottam és a nyakába vetettem magam. Belecsókoltam a nyakába, miközben ő felemet és vagy háromszor körbepörgetett.

- De hiányoztál! – sóhajtotta és rátért az ajkamra. Olyan, vadul és mégis édesen csókolt, meg hogy elvesztettem az önuralmam. Kezemmel szorosabban fogtam és ráugrottam, lábaimat szorosan a csípőjére fonva. Azt akartam, hogy sose engedjen el. Azt akartam, hogy többet adjon, mint egy csók. Úgy éreztem, hogy ő is ezt érzi, de ebben a pillanatban mozdulni sem akartam, úgyhogy inkább megelégedtem azzal, amit most adott.

- Szeretlek! – suttogtam két csók között. – Tudod mennyire?

Nem is válaszolt, de az a csók, amit adott leírta azt, amit mondott volna. Ettől a csóktól ellágyultam. Minden tekintetben. A testemben a vágy is csillapult, és a szorításom is engedett, mind a csípőjén, mint a nyakán.

A lábaim már csak a levegőben lógtak. A karjaim pedig csak a hátán csüngtek. Észhez tért és letett a padlóra.

- Le kéne mennem, köszönni! – mondta kicsit rekedten.

- Talán. – hagytam rá, remélve hogy aztán végig velem lesz.

- Gyere. – megfogta a kezem, jó szorosan, mintha attól félne, hogy ha elenged, elszaladok. Lén is így éreztem…

- Lementünk a lépcsőn.

- Na, ki van itt? – kiáltottam boldogan és erre mindenki kirohant a helységből ahol tartózkodott. Edward arcáról le lehetett olvadni, hogy tudta, hogy Alex itt van, de a többieknek nem szólt semmit.

- Alex, szervusz! – köszönt Bella és családiasan átölelte. Edwarddal kezet fogtak, Rose csak rámosolygott és Nessie is így tett.

- Jól szórakoztál? – érdeklődött Edward.

- Igen, köszönöm. – mosolygott udvariasan Alex. – Rosalie, hogyhogy átjöttél? – nézett rá.

- Hiszen mondtam neked. – néztem fel rá. – A fogadás miatt van itt, tudod!

- Ja, igen emlékszem már. – csibészesen elvigyorodott. – Elmennénk egy picit sétálni. – fordult Edwardék felé. – Szerintem Cullenékhez is benézünk.

- Rendben. – bólintott Edward és mi kimentünk az ajtón, a friss levegőre. Jó volt, hogy itt van mellettem és fogja a kezem. Megnyugtatott és jólesett.

- Tényleg nagyon hiányoztál. – suttogta, de azért jól hallottam.

- Te is nekem, nagyon! – mosolyogtam és adtam az arcára egy puszit igen közel a szájához. – De a kompromisszumot betartottuk.

- Te is? – nézett rám vesébe látó pillantással. Arany szemeitől, még ha nem így lett volna, akkor is az igazat mondanám.

- Jó voltam, mindig. – suttogtam, és ő megállt, ahogy én is. Szembe fordult velem és az arca közeledett az enyémhez. Még csak félúton járt mikor már elvesztettem a fejem.

- egészem biztos. – súgta.

- Igen. – lehetem.

- Egészen?

- Egészen.

- Akkor megcsókolhatlak? – kérdezte, minta bizony engedélyt kéne kérnie.

Szó már nem jött ki a számon, csak bólogatni, tudtam, aztán a szánk összeért. És elvesztettem a fejem megint. Az alsó ajkamat csókolta aztán a nyelve kicsit hozzáért a számhoz, hogy nyissam ki. Megtettem. Résnyire nyitottam a szám és a nyelve bekúszott. Az én nyelvem rátalált az övéire és egy kéjes sóhajtás hagyta el a szám. Aztán szerintem túl hamar, engedett el.

- Menjünk. – suttogta, eltűrte a hajam a fülem mögé. Pont, ahogy elképzeltem, csak még édesebb volt.

- De a Cullen-rezedencia nem erre van. – mutattam arrafelé. – Kelet felé kell menni.

- Tisztában vagyok vele. – bólintott vigyorogva. – Hozzám megyünk.

- Igen? – mosolyodtam el. – Hogyhogy?

- Csak szeretném kérdezni, hogy az esküvők után nem-e költöznél hozzám? - állt meg velem szemben, megfogva két kezem.

Ez váratlanul ért, de elpirulni persze el tudtam. Csak álltam egy percig, mosolyogva, mint aki dilis, aztán még szélesebben mosolyogtam és a nyakába ugrottam.

- Örömmel! – suttogtam a fülébe és a karjában vitt be a házig. Nagyon szerettem, őt és úgy éreztem e percben kellően boldog vagyok.

Ivy élete 7. fejezet/ I. rész

2010-03-07T09:20:00.000-08:00

5 nap

Ahogy Alex megígérte az egész délutánt velem töltötte és ez boldoggá tett. Este viszont szörnyű álmom volt. Azt álmodtam, hogy zuhanok, és csak zuhanok, kiabálok, de senki nem jön, aztán mire földet érnék felébredtem. Felültem asz ágyban és zihálva néztem körül.

- Ivy! – szólongatott Alex.

Odakaptam a fejemet és megkönnyebbülve hátradőltem a párnámon. Alex odahúzott magához.

- Mi a baj Édesem? – kérdezte a hajamat simogatva.

- Csak rosszat álmodtam. – sóhajtottam és hozzábújtam.

- El szeretnéd mondani? – kérdezte.

- Inkább aludnék. – motyogtam. - Ígérd, meg hogy itt maradsz.

- Hát persze hogy itt maradok! – mormolta és puszin nyomott a fejemre. – Aludj csak nyugodtan.

Szorosan átöleltem és behunytam a nememet. Már nem sok kellett hozzá, hogy elaludjak, mikor valaki benyitott. A szememet nem tudtam kinyitni, de így is tudtam, hogy Bella az. A hangjából felismertem.

- Kész a holmid. – suttogott be és a szemem felpattant.

- Holmid? – emeltem fel a fejemet. – Alex. Hová mész?

- Nyugodtan aludjál, reggel elmondom.

- Addig nem alszom el még el nem mondott. – makacskodtam. Erre ő felsóhajtott.

- A barátom meghívott magához öt napra. – mondta. – Holnap indulok.

- Micsoda? – hüledeztem. – Ezt mikor akartad nekem elmondani?

- Mindig olyan boldog voltál, nem akartam elrontani a kedved. – mondta szomorúan.

- Alex. – csóváltam a fejem. – Mindent el kell mondanod nekem, érted? Ígérd, meg hogy ezen túl így lesz! – két tenyerem közé vettem az arcán.

- ígérem. – suttogta és megcsókolt.

- Akkor mikor indulsz? – szakított félbe Edward. Csak akkor tűnt fel, hogy ő is jelen van.

- Holnap dél körül. – mondta rá nézve Alex.

- Rendben. – bólintott Edward és ránk csukták az ajtót.

- Mit fogok én csinálni, még távol leszel? – kérdeztem reményveszettem. – Annyira… rossz lesz.

- Ugyan. – megpuszilta a hajamat. – Észre sem veszed, és már megint itthon leszek.

Felcsillant a szemem. Azt mondta: itthon leszek. Tehát Belláék hivatalosan is befogadták.

- Azért, annyira nem lesz gyors. – csóváltam a fejem. – De még azért holnap elmegyünk egyet vadászni? – néztem felé rá.

- De csak akkor, ha most elalszol. – mutatta fel a mutatóujját.

- Jól van. – sóhajtottam, pedig biztos voltam benne, hogy semmi perc alatt álomba merülök. Pedig szerettem volna ebből az utolsó éjjelből annyit kicsikarni, amennyit csak lehet, de semmi kétség, tényleg fáradt voltam.

Másnap reggel már ötkor kimentünk vadászni. Jól esett a vér, de még jobban esett volna, ha nem tudnám, hogy Alex öt napig távol lesz. Próbáltam magam vigasztalni, hogy el leszek Nessievel és Belláékkal, de mégis… Alexem nélkül mégsem lesz olyan jó…

- Jóllaktál? – kérdezte Alex mikor felállt egy őztől.

- Azt hiszem, hogy igen. – feleltem szomorkásan és leültem egy fa tövébe, fejemet lehajtottam.

- Tudom, hogy későn szóltam. – ült le mellém. – Annyira sajnálom…

- Áh, semmi baj. – húztam fel a lábaimat.

- Csak öt nap az egész. – húzott magához. – Kibírod te nélkülem. Különben sem vagyok olyan érdekes…

- Magadnak talán nem. – bújtam hozzá. – De nekem annál inkább. Ígérd, meg hogy felhívsz minden este!

- Ígérem. – fogadkozott. – De cserébe te is ígérj meg valamit!

- Mondd. – bólintottam egy aprót. Ebben a percben bármit megígértem volna neki.

- Nem fogsz szomorkodni.

- Semmit sem ígérhetek. – húztam el a számat. Ezen kívül bármit.

- Én is visszavonjam az ígéretemet? – durcáskodott, pedig tudtam, hogy ő sem akarná megtenni. És láttam hogy csakk eljátsza a duzzogást.

- Szóval csak miattam hívsz fel. – húzódtam távolabb tőle.

- Tudod, hogy nem, de kell kötnünk valami kompromisszumot. – mosolyogott egy kicsit hívogatóan kitárta a karját felém. Visszabújtam hozzá.

- Jól van, megígérem. – fújtam ki a levegőt.

- Nagyon fogsz hiányozni, tudod! – puszilta meg a fejemet.

- Amennyire te is nekem. – emeltem a fel a fejem és én a szájra nyomtam egy csókot. – Egyébként ki ez a barátod?

- Régebben egy utcában laktunk. – felelte. – Először amolyan szomszédi viszony működött közöttünk, sőt még annyi sem, mert mindkettőnk próbálta távol tartani magát a másiktól, tudván saját magunkról mik vagyunk. Aztán egyszer az erdőben összetalálkoztunk és az óta jóban vagyunk.

- És még csak nem is sejtetted, hogy mi ő? – húztam fel a fél szemöldökömet. Szerintem igenis feltűnő lenne ha valai ugyanúgy aranyszemű lenne, mint én, vagy olyan fehér.

- De talán egy kicsit. – vont vállat. – De nem igazán érdekelt…

- Értem. – bólintottam. – És hol lakik ő?

- Alaszkában. – felelte.

- És hogy hívják? – kérdeztem, próbálva leplezni, a szörnyülködésemet. Alaszkába? Olyan messzire megy?

- Benjamin. - válaszolt.

Ez után csak csendben üldögéltünk ott és hallgattuk a madarakat. Észre se vettem, hogy kifolyik egy könnyem. Az okát sem tudtam igazán... Hiszen alex csak öt napra megy, nem örökre hagy itt.

- Te sírsz? – kérdezte letörölve a könnycseppemet. - Ivy ne tedd ezt velem. Ha itt sírsz, nekem visszamondom az utat.

- Miattam ne. –ráztam a fejem. – Csak érezd jól magad oké! Semmi bajom!

- Hah. – mormolta. – Ki tudlak engesztelni valahogy?

- Ki. – mondtam hirtelen ötlettel és ráemeltem a szemem. – Csókolj meg!

Nem válaszolt rá csak kicsit elfodította a fejét és hevesen elkezdett csókolni. Én sem voltam rest visszacsókolni, talán kicsit túl lelkesen. Nem akartunk továbbmenni, de ez így pont elég volt. Egy remek búcsúcsók. Olyan édes volt ez a csók, mint még soha. Ahogy átölelt, megnyugtatott. Nem akartam tőle elszakadni soha. És még bőven volt időnk délig. Az ajkamról letért a vállamra.

- Szeretlek. – suttogta két csók között. – Nem tudnám leírni mennyire.

- Én is nagyon… - nem hagyta, hogy befejezzem, már újra csókolt. Nem is kellett, hogy befejezzem, úgy sem tudtam volna eléggé elmondani, amit érzek, ám egy csók erre többé-kevésbé elég volt.

- Mikor is lesz az esküvőnk? – kérdezte zihálva.

- Alice mindent elrendez. – súgtam és újra csókoltam. Egyszer visszacsókolt aztán újra megszólalt.

- De ha majd elmondja, neked elmondod? – kérdezte kisimítva az arcomból a rakoncátlan fürtöket.

- Csak ha soha többet nem szakítod félbe. – mondtam.

- Jó. – bólintott és most ő csókolt meg. Örültem, hogy megígérte, mert így van mire fognom, ha mégis megteszi. Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, mennyi idő telt el miközben egymást csókoltuk, de nem is érdekelt, per pillanat. Ám egyszer csak Alex telefonja rezegni kezdett és lekonyultam. Elhúzódtam tőle, hogy fel tudja venni.

- Edward. – szólt bele elfojtva a zihálását. – Rendben egy fél pillanat és ott vagyunk.

- Ne menj még. – suttogtam és újra letámadtam.

- Én sem akarok menni. – motyogta az ajkaimnak. – Bármeddig itt lennék veled.

- Hát akkor? – súgtam vissza, de nem hagytam, hogy megszólaljon. Úgy tűnt nem is akar. Felkapott a kezébe és szépen lassan elindult velem a házig miközben még mindig csókolt. Mikor az utolsó fánál jártunk, nekinyomott egy fának hagyta, hogy a lábaimat a dereka köré fonjam és egy utolsó vad csókot váltsak vele aztán leengedett, megfogta a kezem.

Már mindenki ot várt ránk a ház előtt.

- Sziasztok! – köszöntünk. Ők viszonozták.

- Akkor merhetünk? – kérdezte Edward. Tehát ő viszi Alexet. Legalább lesz része egy kis fiús társaságban.

- Igen. – Alex még gyorsan megcsókolt aztán odament a kocsihoz. Beült az anyaülésre Edward pedig még egy utolsót integetett aztán volánhoz ült, majd elindultak.

- Na, mi elmentünk Rosaliékkal vadászni. – jelentette Alice és már el is rohantak. Esme és Carlisle hazamentek Nessie Bella és én pedig bementünk a házba.

- Na, mi maradtunk hárman lányok. – mondta Bella nevetve. – Csináljunk valamit.

- Mit? - kérdeztem nekidőlve a falnak. Én is gondolkodtam valamin.

- Nem tudom. – rázta a fejét.

- Alice azt mondta délután átjön és elkezdjük szervezni az esküvőtöket. – vigyorgott rám Renesmee. – Még egy esküvőn sem voltam.

- Ha ez megnyugtat én se. – mosolyogtam.

- Egyre készülj fel. – mutatta fel a mutató ujját Bella. – Alice agyon tudja szervezni magát. A ruhapróbákról már ne is beszéljünk. Mikor mi összeházasodtunk Edwarddal. – itt elmosolyodott. – az egész nyaram másról se szólt csak hogy: Gyere át ruhát próbálni, gyere, nézd meg milyen, legyen a torta.

- Majd csak túlélem valahogy. – viccelődtem. – Na de találjunk ki valamit.

- Jó. – nevetett Renesmee. – Tartsunk ötletbörzét!

- Megnézhetünk egy jó kis filmet! – vetette fel Bella. – Vagy sétálhatnánk egyet a közelben.

- Jó! – bólogatott lelkesen Nessie. – Menjünk a patakomhoz… azaz hogy inkább mégse. – mondta mégis, mert eszébe jutott, hogy mi történt ott.

- Oké, sétáljunk. – döntötte el Bella és így elindultunk. Útközben mindenféléről beszélgettünk. Renesmee mesélt dolgokat, és könyveket, amikről olvasott.

- És te már olvastad a családunk történetét? – érdeklődött Bella.

- Még nem volt rá időn. – ismertem be. – De ma elkezdem szerintem.

- Jön valaki. – mondta Bella és a hang irányába fordultunk. Egy perc múlva Alice lépett ki a fák közül. Mindhárman megkönnyebbültünk, mire Alice harsányan felnevetett.

- Látnotok kellett volna az arcotokat! – hahotázta.

- Miért jöttél, Alice? – kérdeztem. Először az akartam kérdezni, hogy honnan tudta, hogy hol voltunk, de rájöttem, hogy mi a képessége így utólag örültem, hogy inkább ezt tettem fel helyette. Még azon is nevetett volna egy sort.

- Megszervezni az esküvőtöket, mégis mi másért. – mondta fontoskodva immár csak mosolyogva. – Fiúk nélkül a legjobb.

- Miért apu micsoda? - vonta fel a szemöldökét Nessie és én rögtön Bellára néztem, aki szintén így tett.

- Edward is fiú, de őt rávettem, hogy menjen el szórakozni Jasperrel, meg Emettel, ha hazaért. – legyintett és közelebb jött. – Na, rohanjunk haza.

- Úgy érted, hogy hozzánk? – kérdezte Bella magára mutatva.

- Hát persze hogy úgy. – bólintott türelmetlenül. – Egy verseny?

- Oké! – mondtuk kórusban. Beálltunk Alice mellé és mikor ő háromig számolt rohanni kezdtünk. Nem is néztem merre megyek, de egyszer csak Nessievel egyszerre értünk a házuk tornácára. Megfordultunk épp mikor Alice és Bella is utolértek minket.

- A két fél vámpír a győztes! – nevetett Alice és Bella aztán benyitottunk. Leültünk a nappaliba, miközben Alice egy zenecsatornára kapcsolt.

- Nos. – kezdett bele Alice és a kistáskájából elővett egy jegyzettömböt.

- Csak egy kérdés. – fordult felé Bella. – Úgy tudtam, hogy vámpír létedre fényképmemóriád van, nem? Miért kell jegyzettömb?

- A látszat kedvéért, Bella, a látszat kedvéért. – hadarta Alice. – De ez mindegy. Szóval hol szeretnétek megtartani asz esküvőt?

Elgondolkodtam egy percre. Ezt még nem is latolgattam soha, de most tényleg elgondolkodtatott.

- Itt szeretném. – jelentettem ki végül. – Ugye nem baj? – néztem Bellára, aki sugárzott a boldogságtól.

- Ugyan már dehogy is! – mosolygott. – Hiszen a család tagja vagy, te is itt laksz már!

Elpirultam egy kicsit.

- Szuper! Helyszín megvan. – jegyzetelt Alice. – Akkor díszítések.

- Arról te gondoskodsz. – vágtam rá, mire Alice szeme felcsillant.

- Megtisztelő. – vigyorgott boldogan és újra feljegyzett valamit. - Akkor a ruhád! – mutatott rám és a gyomrom nagyot ugrott. – Nekem már vannak elképzeléseim.

- Mily meglepő. – heherészett Nessie. – Valahogy sejtettem.

- Gúnyolódj csak. – legyintett felé Alice. – Majd meglátod, milyen szép leszel. – angyalian rám mosolygott.

- Hiszek neked! – mosolyogtam. – Akkor a ruha is a te kezedben van.

- Oké. – újra felírt valamit. – Torta.

- Mi?? – kérdeztük kórusban. Erre nem számítottam.

- Most mit vagytok úgy oda! – fakadt ki Alice. – Torta.

- Alice. – kezdtem. – az én esküvőmön csak vámpírok vesznek rész, kivéve Nessiet és Jacobot. Akkor meg minek?

- A látszat a legfontosabb, Ivy! – ciccentett, mintha ez a legkézenfekvőbb dolog lenne a világon.

- Értem, de nem elég egy két tál sütemény? – vetettem ellen. – Esme még örülne is hogy süthet. Ennyi, nem kell nagy cirkusz!

- Azt mondtad megszervezhetem az esküvőtöket. – dobbantott Alice. – Tehát az lesz, amit mondok. – újra írt.

- De ahogy te is mondtad ez a mi esküvőnk. – akadékoskodtam. – Alice ez…

- Kár a gőzért, Ivy. – nézett rám Nessie. – Már Alice feljegyzetelte.

- De felesleges érte pénzt kidobni! – dobbantottam én is. – Esme süt és kész.

- Tisztára olyan, vagy mint Bella! – mutatott az említettre Alice, és Bella helyeslőn bólogatott rám nézve. – Pénzt kidobni! Tudod te mennyit jelent nekünk egy nyamvadt tortát kifizetni?

- Nem érdekel. – fontam össze a karomat. – Esme süt és kész!

- De makacs vagy Ivy. – csóválta a fejét Alice. – Egy icipici tortát! – nézett rám boci szemekkel.

- Nem, Alice. – mondtam, de kerültem a szemkontaktust.

- Légyszi! – könyörgött és a szemem sarkából láttam, hogy összekulcsolja két kezét.

- Lépjünk tovább.

- Kérlek! – térdelt le elém a földre, mintha imádkozna, vagy Istenhez könyörögne. Égnek emeltem a szemem.

- Nevetséges vagy Alice.

- Nem inkább szánalmas. – javított ki Nessie, és Bella is a fejét csóválta, de mosoly bujkált a szája sarkában.

- Ivy! – rimánkodott Alice. – Csak begy kis tortát. Nem nagyot.

Mérgesen kifújtam a levegőt, mert beláttam, hogy hiába. Addig úgysem hagy békén.

- Jól van Alice, de nem kell se háromemeletes se sehány emeletes. – tisztáztam. – Egy tök egyszerű tortát szeretnék, úgy jó?

- Tökéletes. – ült vissza elégedetten a helyére Alice. – Nos, akkor még a pap ügyét kell megbeszélni.

- Pap. – hümmögtem. – Akit te jónak látsz. – bíztam rá.

- Ha gondolod. – vont vállat. – Az akit akarok!

- Akit akarsz! – bólintottam, mire újra jegyzetelt, most egész hosszat.

- Ki kísérjen az oltárhoz? – kérdezte.

- Azt hittem egyértelmű. – néztem rá. – Edward lenne az.

Bella boldogan elmosolyodott Nessie anyjára nézett Alice pedig megint írt.

- Szólsz neki vagy én tegyem?

- Természetesen én. – válaszoltam.

- Oké. – bólintott. – Virág színei a csokorban? Sárgarózsa jó?

- Jó. – feleltem, mert ez a legkisebb, ami számít. – Az ilyen apróságoktól kímélj meg, jó? Ezeket te döntsd el.

- Ha így akarod, akkor végeztünk is. – állt fel. – Holnap délelőtt tízkor viszlek ruhát választani, Port Angelesbe. Idejövök, és mehetünk a te kocsiddal. – kacsintott rám.

- Jól van Alice. – vigyorogtam. – Holnap tíz óra.

- Bizony! – Alice eltette a jegyzetét és a vállára vette a kistáskáját. – Akkor holnap találkozunk. Sziasztok! – azzal kilibbent a szobából.

- Te jó ég. – mormoltam. – Mindig ilyen?

- Gyakran. – bólogatott Bella kuncogva. – Kérsz valamit enni Nessie? Gondolom te nem vagy éhes, Ivy.

- Nem köszönöm. – ráztam a fejem.

- Én sem vagyok. – válaszolta Nessie. – Gyertek, menjünk fel Ivy. – megfogta a kezem és felhúzott a szobámig. Lehuppantunk az ágyra.

- Alice, néha túlszervezi magát. – mondta kibámulva az ablakon. – De jószívű és kedves. És így is a legjobb barátaim egyike.

- Mindenkinek kell lennie valami hóbortjának. – vontam vállat.

- De neki ez a második. – mutatta fel két ujját. – A divathóbort az első.

Mindketten nevettünk ezen.

- Egyébként gratulálok! – mosolygott rám.

- Köszi. – pirultam el. – És mi van Jacobbal?

- Áh. – legyintett. – Nincs elég bátorságom. Pedig az óta sokszor találkoztam már vele…

- Pedig te határozott vagy. – bókolta, neki. - Lépned kéne. Tudod, ha a hegy nem megy Mohamedhez…

- Akkor Mohamed megy a hegyhez, tudom, de. - fölsóhajtott. –, szerinted ő is így érez?

- Nem tudom. – ráztam a fejem. – Talán Jaspert kérdezd meg.

- Nem is rossz ötlet. – vigyorodott el. – Lehet, hogy megkérem rá.

Csak vállat vontam.

- Kérdezhetek valamit?

- Már megtetted. – viccelődtem.

- Akkor még egyet! – mutatta fel a hüvelykujját.

- Na, jó. – egyeztem bele kuncogva.

- Szóval… - kifújta a levegőt. – már megtörtént köztetek?

- Ó. – vörösödtem el, mikor rájöttem mire gondol.

- Nem muszáj válaszolnod. – mondta a körmeit piszkálva, és ugyancsak vörösen.

- Megtörtént. – motyogtam. – Igen.

- Értem. – mondta lezártnak tekintve a témát. – Azt hiszem apa hazajött. Beszélsz vele az oltáros dologról?

- Igen. – helyeseltem és lemásztunk az ágyról. Lementünk emberi tempóban a lépcsőn és megláttuk Edwardot amint éppen a csókot nyom Bella szájára. Mikor elváltak rám nézett.

- Szia, apa! – integetett neki Nessie.

„ Edward” – üzentem gondolatban mire rám nézett. – „Van egy perced?”

Bólintott és felsietett hozzám a lépcsőre Renesmee helyére, aki időközben anyjához szaladt. Felvezettem a szobámba és behajtottam ránk az ajtót.

- Miről van szó? – kérdezte kíváncsian.

- Csak Alice-szel éppen az esküvőt terveztük és. – hezitáltam,. – szeretném, ha te vezetnél az oltárhoz.

A szemi felragyogtak és átölelt. Nem úgy ahogy Alex szokott, nem is, úgy ahogy Alice, vagy Nessie, esetleg Bella, hanem mint egy apa, aki büszke a lányára és ettől könnyek szöktek a szemembe.

- Természetesen! – mondta meghatottan.

- Köszönöm szépen! – hálálkodtam. – Sokat jelent nekem.

- Nekem is. – tette a vállamra a kezét. – szívesen teszem.

- Most mennem kell. – mondta Edward. – Bellával vadászni megyünk. – elnézően rám mosolygott.

- Rendben. – bólintottam, de ezt nem látta. – Köszönöm még egyszer.

- Szívesen Ivy! – visszanézett és szeretetteljesen elmosolyodott, azzal rám csukta az ajtót. Én meg ott álltam a szoba közepén és bámultam azt a helyet ahol a „nevelő” apám kiment. Annyi sok hálával tartoztam neki, de ezt nem tudtam viszonozni semmivel. Mit tehetnék, hogy visszaadjam, az a sokat, amit nekem adtak? Ez egyszerűen nem lehetséges, mert én nem vagyok olyan, mint ők. Olyan különlegesek. Nekik saját történetük van…

Arra eszméltem fel, hogy csörög a mobilom. Nem tudom mikor ültem le, de már az ágyamon voltam. Felálltam és odamentem a polcomhoz a telefonomért. A szívem nagyot dobbant mikor megláttam ki hívott.

- Szia, Alex! – köszöntem bele boldogan. – Mi újság?

- Most szálltam le a gépről. – közölte és hallottam a hangján, hogy ő is úgy érez, mint én. – Éppen a taxiban ülök és megyek Benhez.

- Te taxizol? – nem tudtam elfojtani a kuncogásomat. – Furcsán nézhetsz ki.

- Kösz szépen, Ivy. – játszotta a durcást.

- Nem lett volna egyszerűbb odarohannod? – vetettem fel neki.

- Így sokkal jobb a látszat. – válaszolta egyszerűen. – Meg egyébként is még sosem taxiztam mondjuk – itt olyan halkra vette a hangját, hogy a sofőr kizárt, hogy meghallotta. – elég lassan vezet. Mehetne kicsit gyorsabban is.

- Ugyan már nem vezethet mindenki százötvennel! – nevettem. –

- Hogy vagy? – kérdezte, mintha nem egy órája, hanem egy hónapja váltunk volna el. Hozzá teszem én is így érzem. – Mit csináltál?

- Az esküvőt tervezgettük Alice-szel. – vigyorogtam. – Alice remek szervező. Holnap megyünk menyasszonyi ruhát nézni.

- Tényleg? – kapott a szavamon. – Biztos szép leszel.

Elpirultam.

- Igaz Alice kicsit túlszervezi magát. – tettem hozzá. – Mindenképpen szeretett volna tortát rendelni, úgyhogy csak egy kis tortát engedtem meg. Ja és azt akartam kérdezni, hogy, te kiket szertél meghívni?

- Hm. – morfondírozott. Szinte láttam, ahogy gondolkodás közben égnek emeli a szemét. – Bent mindenképp meg szeretném hívni. Ő is meghívott az övére.

- Van felesége? – kérdeztem.

- Igen.

- Ő is ott lesz most?

- Nem a hétvégi házába hívott meg… - válaszolta. – Csak nem féltékeny vagy?

- Dehogy. – feleltem gyorsan. – Csak mihez tartás végett kérdeztem.

- Szóval féltékeny vagy.

- Mondj, amit akarsz! – legyintettem, feleslegesen. – Szóval kit akarsz még meghívni? Ezek szerint jön a felesége is.

- Igen, gondolom. – felelte közönyösen. – Szerintem senki mást. Mondtam, hogy nincs senkim…

- Jól van. – zártam le.

- És ki vezet az oltárhoz? – érdeklődött.

- Edward. – válaszoltam. – Mint nevelőapám…

- Gondoltam. –hallottam a hangján hogy mosolyog. – Annyira boldog vagyok.

- Én is, Alex. – suttogtam. – Hiányzol már most!

- Te is nekem. – mondta halkan. A vonal másik végén egy férfi szólalt meg: - Megérkeztünk.

- Mennem kell. – közölte sajnálkozva Alex, és hallottam, ahogy kinyitja a taxi ajtaját. – Majd este hívlak!

- El ne felejtsd! – intettem őt.

- Nem fogom. – biztosított. – Vigyázz magadra!

- Te is! – bólintottam megint feleslegesen. – Szia!

- Szia!

Letettem a telefont a polcra és lementem a földszintre. Nessie a nappaliban ült és tévézett. Leültem a fotelbe.

- Mit nézel? – érdeklődtem és a képernyőre néztem. Úgy tűnik, nem tudja eldönteni mit is nézzen. A csatornák között lépkedett.

- Eldöntöttem. – mondta morcosan és kikapcsolta a tévét. – Semmit. Egy normális film se megy sehol. Meg különben is csak apával tévézek.

- Akkor mit néztek?

- Sportot. – felelte vállat vonva. – Én csak a baseball – t szeretem, de ma a foci megy. Azt egyenesen utálom.

Egy darabig csendesen ültünk aztán ő szólalt meg.

- Kivel beszéltél, odafent? – mutatott felfelé. – Alex- szel?

- Igen. – feleltem közömbösen, de azért elmosolyodtam. –A taxiban ült mikor hívott. De márt odaért.

- Taxizott? – húzta fel a szemöldökét. – A mi családunkban még senkit sem láttam taxizni.

- Én se. – ráztam a fejem. – És még soha nem is ültem benn.

Ezen nevettünk egy jót. Nessie most már tényleg olyan volt, mint a testvérem. És mint a legeslegjobb barátnőm. Már fizikai fájdalmat jelente elválnom ettől a szeretetteljes családtól, akik olyan boldogok, mint senki más a világon. Ők segítettek, hogy Alexet is megismerjem. Ezt egyszerűen nem lehet sehogy sem meghálálni.

- Menjünk el a patakomhoz. – szólalt meg Nessie. – Már olyan rég voltam ott. És apáék különben is mindent eltakarítottak onnan már…

- Mehetünk. – egyeztem bele és felálltam. Lassan, emberi tempóban sétáltunk el a patakig. Ott márt valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy ott téptek szét és égettek el egy vámpírt. A madarak csicseregtek és a patak csobogott. De az emlékek még mindig élénken éltek bennem.

Leültünk a víz szélére és tovább beszélgettünk.

- Ma fogok lemenni Jacobhoz. – mondta Nessie a kezeit tördelve.

- Megmondod neki? – kérdeztem rá.

- Nem, még nem. – rázta a fejét. – Csak találkozok vele. Aztán majd meglátjuk.

- Biztosan szeret Nessie. – Tettem a vállára a kezemet. – Te nagyon kedves lány vagy. Ha nem durcázol éppen a tévéműsor hiány miatt.

Ezen felkacagtunk. Sokáig nevettünk rajta. És akkor történt a legfurcsább dolog. Mellettünk a víz egy sugárban fölcsapott és mi ledöbbentünk. Ahogy a nevetésünk abbamaradt a vízsugár visszaloccsant a mederbe belocsolva minket vízzel.

- Hát ez meg mi volt? - állt fel Nessie – velem együtt – hogy kirázza magából a vizet.

- Fogalmam nincs. – ráztam a meg a kezem. Próbáltam összerakni a képet, de nem sikerült. A hajamból is kicsavartam a vizet. – Menjünk haza át kéne öltöznünk. – mondtam.

- Szerintem is. – helyeselt Renesmee. – Siessünk.

Hazafutottunk amilyen gyorsan csak lehetett. A tornácra érve jól kiráztuk magunkból a vizet, hogy ne tocsogjunk be sárosan, aztán bementünk és már az ajtóban levettük a cipőnket. Én a pulóveremet is levetettem és felakasztottam a fogasra. Abból csöpögött a víz. Nessie is így tett aztán felsiettünk a saját szobánkba és gyorsan átöltöztünk. Bevittem a fürdőszobáb a vizes ruhámat és a kád szélére tettem, hogy kicsöpöghessen belőle a víz. Nessie-é már ott volt. Fogalmam sem volt, mi történt ott a pataknál, de az biztos, hogy nem véletlenül. Hiszen, a víz ok nélkül nem csinál ilyeneket. Kivettem egy törülközőt a szekrényből és megtöröltem a hajam.

- Nem értem ezt Ivy. – mondta nyugtalanul Nessie, mikor visszatért egy hajszárítóval a fürdőbe.

- Én sem. – csóváltam a fejem és a fésűmért indultam a szobámba. – De ne rágódj rajta.

- Könnyű azt mondani, Ivy. – mutatott a vizes hajára aztán bedugta a hajszárítót a konnektorba, majd bekapcsolta és szárítani kezdte a haját.

A szobámban feküdtem az ágyamon. Már hajnali kettő volt, de még mindig nem tudtam aludni. Egyrészt, mert hiányzott Alex és bármennyire is szerettem volna hosszúra nyújtani az esti beszélgetést, nem lehetett örökké beszélgetni. Másrész, meg még mindig nyugtalanított a délután történt vizes ügy. Fogalmam nem volt mi történhetett a patakkal, de ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, igaza van Renesmee-nek. Amikor Belláéknak elmondtuk ők sem tudtak magyarázatot találni rá, hogy mitől történhetett. Pedig valami oka kell, hogy legyen és…

Halottam, ahogy kinyílik az ajtóm és odakaptam a fejem. Nessie állt ott.

- Nem baj, ha bejövök? – kérdezte halkan.

- Nem, dehogy. – legyintettem és felültem az ágyban. Úgy tűnt jó kedve van. – Legalább lesz társaságom. Aludni úgysem tudok.

- Én sem. – rázta a fejét és elvigyorodott. – Este nem tudtam veled beszélni mikor hazajöttem, de találd ki mi történt!

- Ö…

- Jacob, megcsókolt. – ujjongott, halkan.

- Komolyan? - vigyorodtam el. – Na, ugye, mondtam én!

- Igen, megmondtad! – nevetett. – Csodálatos volt! De anyáéknak még nem akarom elmondani.

- Megértem. – mosolyogtam. – Hiszen ez csodás Nessie! Örülök.

- Hát még én. – Dőlt el az ágyon és én mellédőltem.

- Tényleg nem baj hogy bejöttem? – nézett rám.

- Dehogy is. – ráztam a fejem. – Mondtam, hogy nem tudtam aludni.

- Hiányzik Alex, ugye? – suttogta megértően.

- Igen. – vallottam be. – Nagyon is. És még csak egy napja ment el.

- Holnap Alice-szel gyorsan fog telni az idő, aztán csinálunk valamit együtt jó. szólok a többieknek aztán rendezünk bulit!

- Felőlem! – vontam vállat. – Alice örülni fog. Az esküvőn kívül még ezt is szervezheti.

- Elmehetek veletek holnap a ruhát nézni?

- Tőlem eljöhetsz! – egyeztem bele. – Alice-t kérdezd meg! Biztos megengedi! – jósoltam meg.

- Elálmosodtam. – ásított. – Szerintem átmegyek, alszok egyet. Jó éjszakát Ivy!

- Neked is!

Lekászálódott az ágyról és átsurrant a szobájába.

Ezután nagyon nehezen aludtam el, és mikor sikerült elaludnom, mindig rémálok, gyötörtek. De már nem is emlékszem rájuk.

Reggel elégé kialvatlanul ébredtem. Már hétkor fent voltam és kiválogattam olyan ruhát, amit felvehetnék a városba. Felöltöztem megfésülködtem és felcopfoztam a hajam. Aztán átnéztem Nessie szobájába. Barátnőm csendesen aludt fél keze lelógott az ágyról és a szája résnyire nyitva volt. Cuki volt így. Elmosolyodtam magam lés visszahajtottam az ajtót. Még senki sem volt lent. Csak én egyedül. Lementem és bekapcsoltam a tévét. Valami természetfilmet néztem, de nem nagyon érdekelt. Eszembe jutott az egyik álmom. A család tagjai sorban álltak és mindegyik bemutatta a képességét egy ismeretlen valakinek. Éppen én következtem és ebből már csak annyi maradt, meg hogy a kezem kibejeztem előre egy tál víz fölé és többre nem emlékszem. Ez vajon mit jelent? Vagy jelent egyáltalán valamit? Nem csak az éjjel alatt látott képek, amit álmoknak neveznek?

- Jó reggelt! – suttogott Bella, de én így is meghallottam. Felöltözött már itthoni öltözetébe és éppen a lépcsőn jött lefelé. – Ilyen korán?

- Aha. – feleltem közömbösen. – Nem tudtam aludni.

- Kérsz valamit reggelire?

- Most nem köszönöm.

Edward is megjelent a lépcső tetején. Ő is köszönt aztán utolérte Bellát, csípőjére helyezte a kezét és bement vele a konyhába. Sóhajtottam egyet és közöltem velük hogy elmegyek egy kicsit levegőzni. A nap most kisütött, ami Forkshoz szokatlan volt főleg így ősz végén. Talán az a célja az időnek is hogy felvidítson. De hiába próbálja. Alexnek vissza kéne ahhoz már jönnie. Kiültem a tornác lépcsőjére és hirtelen az eszembe ötlött valami. A szobám ablaka alá futottam és felugrottam egy közeli fára onnan meg a szobámba egyenesen. Az éjjeliszekrény fiókomhoz mentem és kivettem onnan a Cullen’s könyvet. Kíváncsi voltam, meg különben is tíz óráig Alice úgysem jön, szóval lesz mivel agyonütnöm az időt.

A történet, ami után a szám nyitva maradt Rosali-é volt. Először nem értettem, mit keres a szöveg végé Carlisle kis megjegyzése hogy: Úgy kellett rávennem Rose-t, hogy engedje meg, beleírnom. Egy kicsit neheztelt is rám utána, de mondtam neki, hogy bízhat benned. Most már értem Rose-t. Ezt én sem akarnám egy könnyen egy idegen számára felvillantani. De úgy látszik, megbízik bennem, mert Carlisle mégis beleírhatta.

Rosalie története után Jasperé jött és akkor még fel is nyögtem. Jasper az 1700-as években-hadseregben harcol? Az a Jasper, aki most minden érzelmet befolyásolni tud? Hihetetlen, de ugyanakkor megrázó és borzalmas. Ezután is volt írva egy megjegyzés: Jasper, már kicsit könnyebben adta meg magát. Ő jobban bízik benned, mint Rose.

A következő történet Alice-é volt és az is ledöbbentett. A lány, aki látja a jövőt és egy vámpír vadászik rá. Egy ilyen jó családban élő embereknek ilyen szörnyű múltjuk volt. Felsóhajtottam és elolvastam a megjegyzést: Alice-hez oda sem kellett mennem, hogy megkérjem. Helyette ő mondta nekem, hogy az övé mindenképpen szerepeljen a könyvben. Úgy tűnik, Alice mindenképpen szeretné, hogy úgy legyek a barátnője, hogy mindent tudok róla.

Edward története, inkább sajnálatra méltó volt, mint ijesztő. ilyen mindenkivel megeshet, hogy elkapja a spanyolnáthát. De olyan ember kevés volt abban az időben, aki túl is élte. Teljesen megértettem Edwardot, miszerint először meg akarta gyilkolni magát. Én is lehet, hogy így reagáltam volna. Edwardot, mikor megkérdeztem, gondolkodás nélkül, igent válaszolt.

Esme története volt egyébként a legelső, ami szintén elég megható volt. Esme gyerekit elvesztve akarta levetni magát egy szikláról. Igazi családanya lehetett. Erre elmosolyodtam, mikor olvastam és egyenesen könnyek szöktek a szemembe mikor megjegyzést is olvastam: Esme unokájaként szeret, jó ha tudod! Neki minden gyerek egyformán fontos.

Azt hittem Edward története után Belláé következi, így kicsit meglepődtem, mikor Emetté jött. Azért elolvastam és érdekesnek, majdhogynem szörnyűnek találtam. De így hogy Emett kis mackó lévén a Cullen család tagja… Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a legerősebb vámpírfiút ekkora bántódás érje. Emettet éppen egy Jasperrel folytatott „harc” közben kaptam el a kérdéssel, ő pedig csak nevetett és annyit mondott, hogyha valakit érdekel, a története azt megtisztelhetem vele.

Erre felkuncogtam és lapoztam. Edward és Bella története. Mikor ezt elolvastam könnyeztem. Hihetetlen, mennyi akadályt leküzdöttek a szerelmükért. Többet, mint Rómeó és Júlia. Hozzá teszem, míg a többi történet egy, másfél oldalas volt, ez itt három és féloldalnyira sikeredett. A megjegyzést majdnem elfelejtettem: Szerintük teljesen természetes hogy tudj a történetükről, mint fogadott lányuk.

Letöröltem a könnyeimet és újat lapoztam. Carlisle története bizonyult a legérdekesebbnek, már így látatlanban is. Hiszen, ő a családfő ő kezdett el mindent. Csodálkoztam, hogy a történet mindössze két oldalas. Többnek gondoltam. Azt hiszem kábé a felénél tarthattam, mikor…

- Szia!

Ijedtemben felpattant a lépcsőről és sikítottam egyet.

- Istenem Alice! – korholtam le. – Nem tudtál volna jelezni, hogy jössz.

- Az hittem, fél vámpír lévén kitűnő a hallásod.

- El voltam foglalva. – mutattam fel a könyvet.

- Mi volt ez? – rohant ki Edward és Bella az ajtón.

- Semmi, csak Alice rám ijesztett. – nyugtattam őket.

- Ó. – Bella szörnyen megkönnyebbült, Edward pedig hátulról átölelve, csókolt lehet felesége nyakára.

- Semmi baj. – ismételte Alice.

Edward és Bella visszavonultak becsukva az ajtót.

- Mennünk kell? – kérdeztem Alice től.

- Még csak kilenc óra, de ha gondolod, indulhatunk. – szökdécselt fel a lépcsőn.

- Nessie is jönni szeretne velünk. – közöltem vel e befelé menet.

- Igen láttam előre, hogy jönni akar. – mondta mindentudón. – Jöhet velünk.

- Szuper! – rohant le a lépcsőn Nessie. – Köszi, Alice. – átölelte Alice-t.

Elköszöntünk Belláéktól és beültünk a kocsimba. Furcsa volt, mert valahogy még sosem vezettem úgy igazán. Beindítottam motort. Élveztem, hogy száguldunk, hogy azt is hogy nem kell arra figyelnem merre megyek.

- Alice visszafelé én ülök az anyósülésen! – durcáskodott Nessie.

- Majd meglátjuk! – trillázta Alice. – Itt fordulj be, Ivy.

- Ivy mond meg neki, hogy hadd üljek ott. – mutatott Alice-re, de közbe engem nézett, mit mondok.

- Oda ültök, ahová akartok. – vontam vállat.

- De hát ez a te kocsid! – mondta Renesmee, mintha nem tudnám. – Te mondod meg ki hová ül.

- Oké, akkor majd visszafelé Nessie ül itt. – adtam meg magam. – Ugye te nem fogsz bedurcázni, Alice?

- Dehogy! – csóválta a fejét. – Annál több méltóságom van! Különben én is megengedtem volna! – tette hozzá hátranézve Renesmee-re.

- Hah, képzelem. – húzta össze a szemét Nessie.

- Itt merre Alice? – kérdeztem.

- Jobbra. – felelte mutatva az irányt Alice. – Aztán megint jobbra és meg fogod látni az üzletet.

- Rendben. – eltekertem a kormányt és befordultam az utcába. Mi mentünk most itt egyedül. Az út szélén félig az patkára parkolt autók sorakoztak, úgy kellett kisakkozni, nehogy egyiknek másiknak nekimenjek.

- Egész jól vezetsz. – dicsért meg Alice. – Vezettél már előtte valamikor?

- Még nagyon rég, a mamáék furgonját. – ráncoltam a homlokom és óvatosan bekanyaroztam egy újabb, jóval tágasabb utcába. – De az már tényleg nagyon régen volt.

- Nem értem, miért nem tehetem le én is a vizsgát. –morgott Nessie. – Alice vedd rá anyuékat!

- Renesmee. – fakadt ki csengő hangján Alice. – Még egyet szólsz, beköplek anyukádénak a Jacobos dologról.

Síri csend lett a kocsiban, szinte tapintani lehetett a feszültséget.

- Tudhattam volna hogy tudod, Alice! – fonta össze a karját Nessie. – Gondolom már órákkal előtte tudtad, mielőtt megtörtént volna.

- Természetesen igen, de változik valami? – vont vállat Alice. – Egyébként meg nem titkolhatod a végtelenségig.

- Tudom, de ennek még nincs itt az ideje. – jelentette ki Nessie.

- Oda parkolj le Ivy! – mutatott egy üres helyre Alice.

- Oda akartam. – bólintottam és besoroltam a parkolóba.

Alice vagy két órán keresztül válogatott ruhákat és az eladónővel öltöztetett fel, miközben Nessie koszorúslány ruhákat nézegetett, valahol arrébb. De a végén megunta és leült egy székre. Sokért nem adtam volna, ha most én is leülhetek, mert már mióta betettem a lábam ebbe az üzletbe az óta állok.

- Alice tökéletes lesz. – sóhajtottam föl, a körülbelül harmincadik fajta ruhánál.

- Nem valahogy nem olyan, ahogy elképzeltem. – morfondírozott. – Ott még legyen szíves húzni rajta. Köszönöm! Még ne engedd le a kezed Ivy! – szólt rám.

- Jaj, de már nem bírom tartani. – fakadtam ki.

- Szépen szeretnél kinézni, vagy felveszel egy szakadt, megsárgult ruhát? – tette csípőre a kezét. – A masni ott még kicsit ferde.

Az eladó, már elküldhette valahová Alice-t gondolatban, legalábbis az arcáról ezt olvastam le. Ezért is akartam már annyira menni. Már én voltam zavarban Alice helyett is. Nessie, már kiolvasta szerintem az összes katalógust, mert már igen csak unta magát.

- Így tökéletes! – csapta össze a tenyerét Alice. – Nézz a tükörbe! – csicseregte és a tükör felé fordított, de még épp láttam, ahogy Nessie látványosan eljátssza, hogy hálát ad Istennek. Elfojtottam egy nevetést és belenéztem a tükörbe – és leesett az állam. Először azt hittem ez nem is én vagyok. ahogy ott álltam abban a gyönyörűen csillogó hófehér bő ruhában, aminek csak az egyik kezemen volt ujja a másik szabadon maradt. Az egész ruha a derekamon egy selyemszalaggal volt összekötve.

- Ez csodaszép Alice! -. böktem ki végül. – Köszönöm szépen! – néztem az eladóra, aki egy vicsorgáshoz hasonló vigyort eresztett meg felém.

- Rendben akkor ezt legyen szíves nekünk félretenni. – kérte Alice. – Az időpont miatt még visszahívom. Megadná a számát.

- Egy pillanat csak leveszem róla. – mutatott rám a nő és nekiállt leszedni rólam a menyasszonyi ruházatomat.

- Majd én megoldom, köszönöm. – mondta Alice és máris mellém sietett. Az eladó pedig elment a pultoz, hogy feljegyezzen valamit és előkeresse a telefonszámot. Alice hamar végzett és örültem, hogy visszaöltözhetek az én ruhámba. Alice borravalót, adott már előre is aztán kimentünk.

- Az időpontot még meg se beszéltük, Ivy! – korholt le az autóban (persze hátulról). – mikor lesz az esküvőtök?

- Még nem tudom. - vallottam be. – Beszélnék erről, még Alexszel is, jó? Szerintem, miután visszatér, még várhatnánk egy két hetet.

- Ha gondolod. – egyezett bele Alice. – De tisztában vagy vele, ugye hogy az már December?

- Tisztában Alice. – biztosítottam róla. – Nyugodj meg.

- Jaj, jut is eszembe. – szólt gyorsan Nessie. – Ma délutánra, szervezhetnénk egy jó kis sátorozást.

- Nem rossz ötlet, Nessie! – vigyorodott el Alice. – Kik jönnének?

- Arra gondoltam, hogy aki akar. – mondta Nessie. - Ne hagyjuk ki a fiúkat sem.

- És hol? – kérdezett ismét Alice.

- Azt még nem tudom. – ismerte be Renesmee. – Találj ki egy helyet.

- Azt hiszem, tudom. – bólogatott Alice. – Majd odavezetlek titeket. Akkor ti kérdezzétek meg Belláékat én meg megkérdezem a többieket. – mondta Alice épp mikor megálltam Cullenék háza előtt. – Hát kösz a fuvart, Ivy! Majd akkor hívlak, vagy átmegyek, hogy kik jönnek. Addig is Sziasztok!

Kórusban visszaköszöntünk neki aztán elhajtottam beljebb az erdőbe Belláék háza felé.

Megújulva!

2010-03-07T01:18:00.000-08:00

Szerintem ti is látjátok, hogy teljesen átalakult a blogom! Az egész kinézete szerintem jobb lett! Ennek köszönhetően kitettem egy szavazást a blogra hogy véleményt is nyílváníthassatok róla! Kérek véleményeket!

Avatar

2010-03-06T12:07:00.000-08:00

Avatar

Egy ismerősöm ajánlotta nekem - én még nem néztem meg - de azt mondja nagyon jó úgyhogy záros időn belül én is megnézem! Addig is nézzétek meg ti helyettem és meséljhetek róla! Biztosan jó!

§ Zeneajánló megint! §

2010-03-05T07:27:00.000-08:00

Én megrögzült zeneimádó vagyok szóval örökké a youtube-n lógok és kersem a jó zenéket! Megint találtam egy párat! XD :D

Timbaland: Morning After Dark ( Ennek a videója is jó)

Ashlee Simpson: Boyfriend

______ " ____: La La

________"____: Little Miss Obsessive

Bosson: On in a million

Robert Pattinson viaszbábú

2010-03-04T10:05:00.000-08:00

Ezt nézzétek! Hát nem is tudom... egy igazán picit hasonlít rá csak... igaz még nincs treljesen kész, és remélik hogy mire kijön a Remember me már készen lesz! Hát erre kyváncs vagyok nagyon!

Minden esetre nagyon nagy kézügyesség kell hozzá, hogy hasonlítson az igazira. Én biztos nem merném vállalni, mert félnék hogy elrontom és... pf. De nekem mondjuk nincs is nagy önbizalmam amúgy se...

Zeneajánló :-)

2010-02-26T06:37:00.000-08:00

Nelly Furtado-Try

Nelly Furtado ft Florida-Jump

Taylor Swift - Withe horse

Agnes - On and on

Hien ft. SP - Tudom jól

SP - Ne add fel

Célpont vagyok 2. fejezet!

2010-02-23T07:48:00.000-08:00

Na végre kijavítottam a következő fejezetet! :) Jó olvasást!

A nyitott kapu

Öt órára értünk haza és én az egész utat végigaludtam. Anya csak akkor keltett fel mikor megjöttünk, hogy felmenjünk a lakásunkhoz. Ez után rögtön befeküdtem az ágyba anélkül, hogy pizsamát húztam volna, sőt még arra se volt időm, hogy magamra húzzam a takarót - pedig a vihar még mindig tombolt odakint. Reggel tizenegy óráig aludtam. Reggeli után rögtön elmentem lefürdeni aztán leengedtem a Csillának felfújt matracot és a saját ágyamat is rendbe tettem. Anya elköszönt közben tőlem és elment dolgozni bár még mindig szomorú volt a kollégája miatt és mintha valami aggasztotta volna is, de nem kérdeztem rá mi baja. Még…

Miután anya elment nekiálltam leckét írni. Egyikre se emlékeztem mikor feladták bár az elmúlt egy hónapban minden az egyik fülemen bement a másikon ki. Még arra se volt ideje az agyamnak, hogy felfogja a folyamat alatt. Bár eddig merően megpróbáltam kiverni a fejemből azt a két hónapot a nyár elején mikor anyámék veszekedtek és az a rákövetkező három hónapot, míg költöztünk, iskolát váltottunk és a többi, azért még néha álmaimban és néha úgy jöttek elő ezek a képek, hogy az agyam nem követte őket csak fél perc múlva döbbentem rá, hogy arra gondolok és csorognak a könnyeim.

Ez történt most is leckeírás közben. Arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim a füzetem lapjaira potyognak és elmosnak pár tollal írt betűt…

A leckeírással viszonylag hamar végeztem és miután még a táskámba is bepakoltam bekapcsoltam a számítógépemet. E-mailt akartam írni csillának hogy mi újság náluk, hogy Ádámmal minden rendben van-e és hogy itt semmi baj nincs, hogy épségben hazaértünk. De aztán rájöttem, hogy erre nincs szükség, hiszen csak pár órája láttam Csillát. Minek akaszkodjak rá. De aztán az e-mailjeim között megpillantottam egy újat, ami Csillától érkezett. Megnyitottam.

Niki!

Meg szeretnék bizonyosodni róla hogy épségben hazaértetek-e? Remélem igen. Itt minden rendben van, Ádám se került sokkos állapotba és ezért hálás lehetek nektek főleg anyukádnak. Add át neki köszönetemet. Remélem eleget aludtál, mert ha nem azonnal aludj még pár órát. Sajnálom, hogy nem segíthetek így neked a leckében, de ha nem értesz, valamit írj, és én szívesen elmagyarázom. Egy hét múlva – előre közlöm – nem tudok visszaírni, mert az esküvőnket tervezzük. Már nagyon várom! A menyasszonyi ruhámat viszont nem tudom egyedül kiválasztani. mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén elmennék érted egy napot nálunk lennél – Ádám nem lesz itthon – és együtt elmennénk ruhát választani! Persze segíthetnél a tervezgetésben is. Nagyon számítok rád! Írj!

Barátnőd, Csilla

Nagyon örültem. Ha minden hétvégén kitalálhatnék, egy programot Csillával az egész hetem mindig jól telne. Gyorsan visszaírtam, hogy minden jól megy itt, hogy kialudtam magam, hogy megírtam a leckét, hogyha anya hazajön, átadom, amit mondott, hogy elfogadom a meghívást, hogy nagyon örülök, és hogy rám mindig számíthat. Aztán ezt elküldtem és megkönnyebbülten dőltem hátra. Az idő még mindig elég esős volt, de a szél már nem fújt annyira és a dörgés és a villámlás is abbamaradt. Kikapcsoltam a gépet és bekapcsoltam a nappaliban a tévét. Egy adóra kapcsoltam és nézni kezdtem egy filmet, aminek látszólag a közepébe kapcsolódtam bele. És ekkor megcsörrent a telefonom. Bementem a szobámba és előhalásztam a nadrágom zsebéből a telefont. Lea keresett.

- Szia, Lea! – köszöntem és visszaindultam a nappaliba. – Mi újság van?

- Semmi csak megkaptam az üzenetedet és gondoltam felhívlak. – mondta. – Dóri mesélte, hogy őt is felhívtad. Én azért nem tudtam felvenni, mert elmentünk apához a munkahelyére és otthon hagytam a mobilom. De mesélj, hogy vagy?

- Jobban. – mondtam és hallottam a hangomon hogy meggyőző voltam.

- Tényleg? – csodálkozott Lea. – Túlestél rajta.

- Igen. – levágódtam a fotelbe ahol az előbb ültem. – Csilla segített. Itt volt a hétvégén. Tegnap ment haza.

- Aha. – hallottam, hogy Lea mosolyog. – Ennek örülök. És hogy megy a tanulás?

- Egész jól. – feleltem anélkül, hogy akár csak egy kicsit is tudnám mi történt az elmúlt egy hónapban a suliban. – Épp most írtam meg a leckét.

- Én majd csak délután írom meg. – nevetett. – Tudod, hogy én mindig ezt hagyom utoljára. Erika is majd hívni fog. Ő is bánja, hogy elmentél. Igazából majdnem mindenki

- Amikor azt mondtad majdnem mindenki…

- Azt úgy értettem, hogy két embert kivéve. – válaszolt. – Hármat találhatsz, hogy kikre célzok!

- Várjunk csak kikre… - dörmögtem töprengést színlelve. – Mondjuk… Nóra és Barbi?

- Talált süllyedt! – kiáltotta Lea mintha épp most készülne átadni az Oscar-díjat. Én csak nevettem. – Ő szerintük már épp ideje volt… Azóta jobb a hangulatuk. De én mindig jól kiosztom őket, amikor csak szembe jönnek velem… - kuncogott egyet meg én is.

- Hiányoztok! – mondtam.

- Te is nekünk hidd el. – felelt.

Már megint rám jött a sírás.

- Bocs, de mennem kell. – mondtam gyorsan. – Anya hazaért és valami programot tervez. Na, szia!

- Oké, szia!

Letettem a telefont és sírva a szőnyegre rogytam. Ezt ma még megengedhetem magamnak.

- Miért? – kérdeztem magamtól. – Miért velem történik meg ez az egész?

Ráhajtottam a fejemet a fotelre és úgy folytattam a motyogást.

- Másnak csupa napfény és kacagás az élete én meg mostanában kapom a sok rosszat! Micsoda igazságtalanság ez?! Ki találta ezt ki? Mást megbüntethetne az élet, de őket nem bünteti.

Legszívesebben most az összes bútordarabot összeátkoztam volna, hogy csak darabok maradjanak belőlük! De aztán megmordult a gyomrom és nagyon éhes lettem. Így hát feltápászkodtam a földről. Szippantottam egy utolsót az orromon aztán elindultam a konyhába. Gyorsan kifújtam az orromat, majd összedobtam egy szendvicset. Miközben azt ettem a könnyeimet törölgettem és az ablakon bámultam kifelé. Anyu nemsokára hazaér. Már csak egy fél óra esetleg háromnegyed. Jól ki fogom kérdezni a kollégája meggyilkolásáról.

Már éppen felállni készültem az asztaltól, amikor újfent megpillantottam azt a lányt ezúttal a közeli fa egyik ágán nyugodtan ücsörögve. Egy nő sose féljen! – visszhangzott a fejemben. Kinyitottam az ablakot hogy kidugjam rajta a fejem, de ekkor csengettek. Így kapva az alkalmon gyorsan becsuktam az ablakot és kirohantam a folyosó végére az ajtóhoz. Felvettem a kaputelefont.

- Ki az? – kérdeztem.

- Én vagyok szívem! – felismertem anya hangját. – Csak elfelejtettem kulcsot hozni és…

- Oké nyitom! – szóltam közbe és megnyomtam a gombot. Mikor a síp elhallgatott elengedtem és visszamentem a konyhába Nemsokára kopogtatás hallatszott és én ajtót nyitottam anyának.

- Szia! – rám mosolygott és belépett.

- Helló! – én is visszamosolyogtam. – Előbb értél haza!

- Ja. – bólogatott. – Hamarabb végeztem. Mi újság? Hogy telt a napod?

- Jól. – feleltem egyszerűen. – Leckét írtam tévéztem. Ja és Csilla írt egy e-mail és még egyszer köszöni, hogy ennyit segítettél neki.

- Már kétszer megköszönte. – kuncogott és elindultunk be a konyhába. – Ettél már vagy összedobjak valamit?

- Már ettem a szendvicset. – rángattam a vállam. – De süthetnél valami sütit később. Most jólesne egy citromszelet…

- Süthetek. – egyezett bele anya. - De akkor le kell ugranom a közértbe.

- Lemegyek én. – mondtam miközben anyu leült egy széke a konyhában.

- Nem engedlek el miután két gyilkosság is történt. – mondta anya gyorsan. – Majd én lemegyek.

Leültem vele szemben a székre és titkon kisandítottam a közeli fára ahol a lány ült egy öt perccel ezelőtt. Már sehol nem volt. Anyára néztem, de belül bosszús voltam.

- Mi történt pontosan tegnap este azon a szülinapi partin? – kérdeztem rá.

Anya viszonozta a pillantásomat aztán felállt.

- Hát az egész tök jól kezdődött. – Vett ki a zacskóból egy zsemlét és félbe vágta. – De aztán egyszer csak azt mondta a kollégám, hogy ki kell mennie vécére.

- A születésnapos? – vágtam közbe.

- Igen ő. – Anya kinyitotta közben a hűtőt és kivett belőle egy felvágottat. Miközben tovább beszélt a parizert helyezgette a zsemlére. – Aztán lövést hallottunk és egy nő sikítozva rohant ki a vécéből. Azt üvöltözte, hogy gyilkosság történt a vécében. Mindenki berohant és megláttuk, ahogy a munkatársam a földön fekszik és tocsog a vérben. – leült elém a szendvicsével és elkezdte enni.

- Sajnálom! – mondtam együtt érzően.

- Hát igen. – anya lenyelte a falatot, de még így is elcsuklott a hangja. - Jó kis utolsó születésnapja volt. – újra beleharapott a szendvicsbe.

- És nem tudjátok ki tette mi?

- Nem. – rázta a fejét anya és lenyelte. – De azt még inkább, nem hogy miért támadt rá Saroltára. Az a nő bántott még soha senkit. Nem csak fizikailag, de máshogy se.

Ezután nem beszéltünk többet. Anya megette a zsemléjét és leugrott a boltba. Én meg addig újra a tévé elé ültem és néztem egy sorozat ismétlését, ami tegnap este volt. Anya egy fél óra múlva jött meg két szatyorral a kezében. Együtt nekiálltunk megsütni a citromszeletet.

- Figyelj Niki. – kezdte anya.

- Igen? – néztem rá miközben egy tálat vettem ki a szekrényből.

- Az őszi szünetből három napot apádnál fogsz tölteni, jó?

A kezemből kiesett a tál és egy csattanással a padlón kötött ki darabokban. Egy pillanat erejéig lenéztem rá, de aztán vissza anyára.

- Mi? – megrökönyödve meredtem rá. – Pár hónappal a…

- Ő az édesapád szívem! – mondta anya sajnálkozva. – Neki is épp úgy joga van hozzád, mint nekem.

- De anya…

- Csak három napról van szó ez igazán nem nagy kunszt! – csóválta a fejét anya miközben kevergetni kezdte a tésztát.

Vissza akartam vágni, de lenyeltem a csípős választ és csak sóhajtottam egyet.

- Értem.

- Ez a beszéd.

Elindultam a seprűért és nekiláttam feltakarítani a törött üveg-mozaikokat. Ezután nem beszélgettünk csak mindenki dolgozott. Mikor a sütemény a sütőbe került bementem a szobámba és hallgattam egy kis zenét. Közben végig apán járt az eszem. Öt hónapon át rám se bagózott még csak fel se hívott, hogy el kéne majd látogatnom, vagy nem írt egy árva e-mailt se semmit. És erre anya most kijelenti, hogy elmehetnék hozzá és rögtön három napra. Nem tudom, hogy ez anya fejéből pattant ki vagy ez már le van beszélve apával, de ez akkor is irreális! És ha én azt mondanám, hogy nincs kedvem elmenni? De ezt nem tehetem meg. Anyának igaza van: ő az édesapám és én még mindig szeretem. Csak dühít a válásuk, de semmi más. Megteszem azt a szívességet nekik, hogy elmegyek. Igaz apa is új- legalább is számára új – házba költözött így még azt a környezetet is meg kell szoknom.

De majd csak kibírom valahogy. Végülis csak három nap. Az igazán nem olyan nagy szám. És különben is az őszi szünet még messze van. Előbb jön tényleg a kirándulás. Igen az osztálykirándulás. Tényleg azt se tudom hová megyünk. Vagy már voltunk is? Nem erre azért emlékeznék az egészen biztos. De azért biztos az is jó lesz. Főleg ha lesznek barátaim. Ha lesznek ezek után. Hogy legalább két hétig hozzájuk se szóltam. De majd csak lesz valaki, aki lesz olyan bolond, hogy egy ilyen mártírral barátkozzon, mint én. Sötéten kuncogtam magamban és váltottam zeneszámot.

- Kész a süti! – szólt be anya.

Kimentem a konyhába és leültem egy székre anya mellé.

- Szerintem finom lett! - szólt mikor már felvettem egyet a tányérról. – Csak vigyázz, mert most…

Beleharaptam a sütibe és rögtön tudtam, hogy mi lenne anya mondatának vége. A sütemény őrjítően forró volt. Igaz be is fejezte a mondatot:

- vettem ki a sütőből.

- Köhi. – tátogtam és próbáltam és levegőt venni.

Anya csak nézett rám, míg nagy nehezen lenyeltem a falatot aztán hozott nekem egy pohárba vizet, amit azonnal leöntöttem a torkomon.

- Kösz! – lihegtem. – Talán várok egy kicsit.

- Rendben. – anya felállt a mosogatóhoz lépett, hogy tovább mosogassa az edényeket, amiket a sütéshez használtunk. Én is felálltam a székemről és elindultam, kifelé de ekkor meghallottam, hogy anya mintha szipogna.

- Anya? – kérdeztem kedvesen és tettem egy lépést felé. A gyomrom görcsbe rándult. Azokban a nehéz hónapokban anya elég sokat sírt, de nem közvetlenül a szemem láttára, bár én mindig tudtam, hogy sír, de ő azt hitte nem tudom… De ez… - Anya minden rendben? – még egy lépést tettem felé.

Anya felnézett a mennyezetre aztán nagy levegőt vett és lehajtva a fejét válaszolt:

- Semmi baj szívem. – mondta remegő hangon. – Menj csak tévézni.

- Anya tudom, hogy…

Anya felemelte a tenyerét és mintha ezzel a mozdulattal elhallgattatott volna és a felé nyújtott kezemet is ez rántotta volna vissza.

- Hidd el hogy semmi baj csak…- elcsuklott a hangja és hátulról átöleltem ő meg csak sírt. Aztán szembe fordult velem. – csak… jaj, szívem mikor te megszülettél apával megfogadtuk, hogy úgy nevelünk fel, ahogy az igazi szülők szokták… és tessék! Most itt vagyunk! Apád és én külön, te itt egyedül a barátaid nélkül és messze mindenkitől. És attól vagyunk a legmesszebb, hogy egy igazi boldog család vagyunk… és hogy a lista teljes legyen itt sírok neked. Te nem ezt érdemled!

- De hát nekem remek gyerekkorom volt. – mondtam és lassan már én is sírtam. Anya csuklós kuncogást hallatott.

- Ó ezt most csak azért mondod…

- Nem tényleg! – bizonygattam. És végül is tényleg így volt, mert ezt az utóbbi pár hónapot leszámítva tök jól elvoltam.

- Tényleg?

- Komolyan. – elmosolyodtam és még egyszer gyorsan átöleltem. – Gyere, hozd azt a sütit aztán menjünk, nézzünk meg egy jó filmet.

Anya elmosolyodott és felvette az asztalról a tányért és elindultunk befelé a nappaliba.

- Egy Harry Potterhez mit szólsz, vagy Alkonyat… - soroltam a lehetőségeket. – vagy esetleg horror, vagy vígjáték?

- Válassz te. – legyintett kegyesen anya. Én erre felálltam a CD tartó állvány mellől és megjátszottan csípőre tettem a kezem.

- Elrontod a bulit! – mondtam. – Együtt kell választanunk. Na, szóval mi legyen? Ezek közül nekem mindegyik szuper.

- Oké akkor… - anya gondolkodott és ez jó jel volt. – Harry Potter?

- Jó melyik részét? – kérdeztem a Harry Pottereken végigfuttatva az ujjam. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat?

- Nézzük a hármat. – mondta anya. – Azt már régen néztük.

Betettem a CD-t a DVD-lejátszóba és leültem anya mellé a kanapéra. Míg vártuk, hogy bekapcsoljon kinéztem a nagy ablakon. Már alkonyodott odakint. Végre elindult a film és mi anyával majdnem az összes süteményt megettük. Este nyolc óra tájban jártunk a vége felé, de és addigra már elaludtam.

Reggel fél hétkor ébresztett az órám és én gyorsan felöltöztem és kiültem anyával reggelizni. Aztán anya, mivel korábban indult munkába, elvitt a suliba így még buszoznom se kellett. Pedig nem volt bajom a buszozással, csak hosszútávon elég unalmas tud lenni.

- Ügyes legyél és figyelj oda! – mondta anya a szokásos szöveget mikor kiszálltam a kocsiból.

- Oké anya! – biztosítottam és becsuktam a kocsiajtót aztán integettem. Aztán mikor a kocsi elindult besietem az iskolába. Az eső még csepergett. Mikor beértem az épületbe az már eléggé zsúfolt volt. Aznap a tízes teremben kezdtünk biológiával. Felmentem hát a tízes terembe és beraktam a táskámat az egyik pad mellé. Közben mindenkinek köszöntem, akivel szembe mentem és ez látszólag meglepte őket. Kiálltam az emelet korlátjához és lebámultam a földszintre és láttam, hogy három fiú a kilyukasztott üvegükkel egymást spriccelik és mikor el találtak egy lányt is az elkezdett sikítozni. Aztán láttam két lányt, akik elmélyülten olvastak egy pletykalapot és közben az ablaknál ültek. Egy másik lányt is láttam, aki egymagában olvasott egy könyvet. Aztán arra ocsúdtam föl, hogy egy lány mellém állt. Fekete hosszú derékig érő egyenes haja volt. Hozzá sötétbarna szemek és kerek arc. Mosoly terült szét arcán.

- Szia! – köszönt kedves hangján.

- Szia! – köszöntem vissza.

- Ma vidámabb, vagy mint általában. – jegyezte meg és kinézett az ablakon.

- Igen. – nem tudtam, hogy kérdésnek hangzott, vagy kijelentésnek a válaszom. – Elhatároztam, hogy megváltozok.

- Értem. - bólintott a lány. – Én Eszter vagyok.

- Aha, én…

- Niki. – fejezte be helyettem a mondatot Eszter. Én meglepődve néztem rá.

- Attól hogy te nem szólsz, senkihez még mi tudjuk a neved. – kuncogott. – És eddig – ha megkérdezhetem – miért voltál ilyen hallgatag?

- Biztos, hogy tudni akarod? – néztem rá kétkedve, de ő eltökélt szemekkel bámult rám.

- Igen. – bólintott.

- A szüleim elválltak és el kellett költöznöm az apámtól. Anyukámmal költöztünk ide. El kellett válnom a barátaimtól az otthonomtól és ez egy kicsit megrázott. De már megbántam, hogy meg se próbáltam beilleszkedni…

- Értem. – mondta együtt érzően és vállamra tette a kezét. – De se baj! Örülök, hogy már köztünk vagy!

- Én is! – mosolyogtam. Becsengettek és elindultunk be a terembe.

- Üljek melléd? – kérdezte.

- Ugyan miattam igazán ne… - ráztam a fejem. – És különben is mit szólnának hozzá a barátaid…

- A barátaim? – savanyú mosollyal nézett rám. – Nincsenek barátaim.

- Oh. – nyögtem. – Hát akkor… felőlem mellém ülhetsz. A mellettem lévő székre se nagyon pályáznak.

Elvigyorogta magát és bementünk a terembe. Odavitte mellém a táskáját. Leültünk egymás mellé és vártuk, hogy a tanárunk megérkezzen. Végül bejött egy karcsú alkatú nő a divat szerint öltözködve. Csőszáru farmernadrág márkás rövid ujjú póló, rá szintén márkás pulóver. tornacipő és szőke kivasalt, tépett haj. Tisztára mintha tizenéves lenne. Pedig már vagy huszonöt körül járhatott. Nem őrá emlékeztem. A biológia tanárunk határozottan férfi volt. Ez biztos. De mielőtt én rákérdeztem volna, hogy hol van a tanárunk Eszter megszólalt:

- Ez szuper! – suttogta örömmel. – Hiányzik a tanár. Egy újabb ellógott óra.

Elmosolyodtam.

- Jó reggelt gyerekek. – köszönt lagymatagon szinte szomorúan a tanárnő. Most vettem csak észre hogy a szeme ijedt, talán kicsit szomorú. – Ma én fogom helyettesíteni Viktor tanár urat…

- Mi a baj tanárnő? – kérdezte egy nyájas hang valahonnan az első sorból. Hallottam, hogy Eszter unottan felhördül mellettem. Ránéztem.

- Semmi baj… csak. – kezdte a tanárnő, de elcsuklott a hangja.

- Ez a csajszi állandóan nyalizik az összes tanárnak. – magyarázta Eszter. – A falra mászik tőle az ember!

Visszafordultam a tanárnő felé.

- Jogotok van végülis megtudni mi történt. - szipogta. – A tanárurat megölték a hétvégén.

Az osztály felmorajlott. Én is megrökönyödötten néztem körül.

- Visszavonom, amit mondtam. – suttogta rémülten Eszter. – Ilyen áron nem kell, hogy ellógjuk az órát.

Rádöbbentem valamire. Először megölik anya munkatársát aztán Ádám közeli barátját aztán a tanáromat. Ez egy sorozatgyilkosság! Csak tudnám mi a célja vele…

- Nem, nem sikerült elkapni. – hallottam a tanárnő válaszát egy kérdésre, amit valószínűleg egy diák tett fel neki csak nem halottam a nagy gondolkozásban.

- De félre ezzel a szörnyű témával. – mondta a tanárnő. – A következő témánál nyissátok ki a könyveteket és olvassátok, át majd csináljátok meg hozzá a feladatokat a munkafüzetben.

- Elővettem a könyvemet és kinyitottam majd a lapozás közben rásandítottam Eszter könyvére, aki már megtalálta az oldal. Én is kinyitottam ott és olvasni kezdtem, de egy öt perc múlva is az első három mondatot olvasgattam, hogy felfogjak valamit a szövegből, de nem ment. Ekkor Eszter megbökött és én felocsúdtam. Ránéztem. Ő a tanárnőt nézte és közben felém tolt egy cetlit és biccentett. A papapíron mindössze egy kérdés állt:

Mit gondolsz?

Egy darabig csak néztem a papírt aztán visszaválaszoltam:

Azt hogy ez egy sorozatgyilkosság. Ugyanis anyukám kollégáját és az ismerősöm jegyesének a barátját is megölték.

Elé toltam a lapot gondosan ügyelve hogy a tanárnő ne nézzen pont ide. Ő elolvasta ráfirkantott valamit aztán visszaadta nekem.

Igen… ez elképzelhető…

Bólintottam rá és eltettem a papírt.

Az órán végig csend volt a teremben. Amikor kicsengettek a tanárnő a szöveg újraolvasását kérte házinak aztán elengedett minket. Mi is felálltunk és kimentünk a teremből. A következő óránk matematika. A Tizenhármas teremhez sétáltunk és bementünk. Már egy páran ott voltunk.

- Bocs, de nekem jár a tízórai. –mondta Eszter. – Később találkozunk.

- Ja, rendben. – bólogattam. – Itt megvárlak jó?

- Oké. – és Eszter már rohant is le a lépcsőn. Én addig odasétáltam az ablakhoz és kinéztem az iskolaudvarra. Az udvar minden estre elég jó minőségben volt ahhoz képest, hogy gyerekek járnak ide. A szépen lefestett és lelakkozott fa mászókák, hinták, és csúszdák elég jó állapodban voltak, a virágoskertnek kinéző kis kert látszólak locsolva volt és az ablak alatt húzódó sövény ápoltan állt.

- Szia! – köszönt rám valaki.

Hátranéztem és egy barnahajú barnaszemű fiút pillantottam, meg aki mellesleg mosolygott.

- Helló! – köszöntem vissza lazán.

- Roland vagyok! – mutatkozott be.

- Én pedig Niki. – feleltem.

- Igen… öhm… tudom. – kikönyökölt mellém az ablakba. – Most mintha vidámabb lennél és többet beszélnél, mint eddig vagy csak én…

- Nem valóban jobban vagyok. – mosolyogtam rá.

- Eddig miért nem…?

- nehezen ment a beilleszkedés. – foglaltam össze. – Nagyon nehezen.

- És miért váltottál sulit? – érdeklődött tovább.

- Hát öhm… a szüleim elválltak és meg költöztem az anyámmal és sulit kellett váltanom. – feleltem. – És veled mi újság? – váltottam témát. – Mióta jársz ide?

- Első óta. – felelte.

- Bocs. – észrevettem, hogy Eszter már az ajtónál tart. – De a barátnőm visszajött… akkor majd találkozunk.

- Oké! – intett egyet. – Szia!

Elment a padja felé.

- Vissza is jöttem. – jelentette Eszter. – Látom beszélgettél Rolanddal. – jegyezte meg. – Helyes srác! Hozzád való.

- Hogy? – kérdeztem vissza homlokráncolva.

- Csak azt ne mond, neked nem tetszik. - vigyorgott rám.

- Végül is kedves. – sóhajtottam. – De én nem hamarkodom el a döntést. Kezdődik, az óra gyere.

***

Ez a nap a suliban jobb volt az összes többinél. – gondoltam mikor az ebédem fölött ültem, amit én magam csináltam. Igaz nem volt nagy kunszt csak zacskós leves. Anya még nem ért haza a munkából így kettesben voltam Jimmyvel, aki szintén evett.

- Ma megismerkedtem egy kedves lánnyal, Jimmy. – mondtam neki. – És egy szintén kedves fiúval. Ez jót jelent, nem?

Jimmy morgott egyet, amit igennek vettem.

- Szerintem is. – bekaptam az utolsó kanál levest és felálltam az asztaltól. Elmostam a tányéromat és bementem a szobámba leckét írni. Nemsokára hazaért anya is és mindenről beszámolok neki. A fiús dolgot úgy terveztem csak Csillának fogom elmondani. Anya csak aggódna…

Éppen a matekot írtam – ami a harmadik volt a megcsinált leckék közül – mikor anya kizárta az ajtót és bejött.

- Helló, drágám! – kiáltott be a folyosóról. Én kimentem, hogy üdvözöljem. Puszit adtam neki.

- Na, milyen volt a suli? – érdeklődött.

- Összeismerkedtem egy kedves csajszival. – meséltem. – mindenki észrevette, hogy megváltoztam. Sokkal jobban is érzem magam.

Közben bementünk a konyhába.

- Ennek örülök! – mosolygott anya. – Csináltál levest? Szuper.

- Egyél, csak én megírom a leckém. – mondtam és bementem a szobába, de még láttam anya boldog mosolyát. Én is boldog voltam, mert sikerült kinyitnom az a bizonyos kaput. Végül is, nem is volt annyira beláncolva…

Újabb idézetek tőlem

2010-02-21T12:26:00.000-08:00

Nekem, ha valaki azt mondja, hagyjál, én hagyom, mert tudom, mikor nem vágynak a társaságomra. Ezt sajnos néhányan nem tudják...

Az emberekben általánosságban van kitartás. Vagy legaábbis van mellettük valaki aki bíztatja őket.

Mikor pár év múlva már arra sem emlékszünk hogy kik voltak az osztálytársaink, jó lenne egy kapu, amin keresztül, újra beléphet abba közöségbe.

Mjindenki érezte már úgy hogy valami történni fog. Csak nem mindegy hogy beteljesül-e.

Az emberek többségének van egy álma, de a mergvalósításhoz, már nem veszik a fáradtságot.

Az élet fájdalmakból és vidám pillanatokból állnak, csak értékelni kell őket.

Aki eddiog egy "buborékban" élt és egszer kipkkad a buborék, az egszerűen el fog veszni a nagyvilágban.

Varázsolni, sajnos senki sem tud, de minden percet varázsletossá tehetünk, ha nagyon akarjuk.

mIndenkiben vannak, hibák. Nem létezik hogy Jézus tökéletes lett volna.

Amikor várunk egy napot, egy időpontot, mindig lassan telik az idő. Erre vamn egy egyszerű megöldás. Azokat a várakozó peerceket, is jóvá kell renni, hogy gyorsabban teljenek.

Furcsa, hogy mikor jól mulatunk, csak úgy repül az idő, és mikor valami kellemetlen, vagy unalmas jelebnet kövbetkezi olyan lassú hogy majd elalszunk. Bárcsak fordítva lenne...

Nagyon kevés az olyan ember aki tükörbe néz és azt mondja: Ez így jó. az embereknek ez-az nem tetszik magán. Az már egy más kérdés hogy mit mutat.

Ha a kedvesség és az önzőség összetalákozik akkor féltékenység lesz belőle.

Az életben mindig lehet olyan utat találni, amin még senki sem járt. Attól függetlenül, hogy nekünk kell kitaposni...

Mások a nézeteink, mert mint mások vagyunk.

Szerencsére az emberek különböznek egymástól.

A hibáinkra gykran azután jövünk csak rá, miután már következménye lesz.

Nem tudom, miért várjuk el maggunktól, hogy jobbak legyüönk, ha mi nem teszünk érte semmit sem.

Hírnök könyv 4. fejezet.

2010-02-20T12:38:00.000-08:00

Tudomnagyon későn jövök vele, de sok mást is csináltam, szóval.. na de mindegy. Most itt van és ez a lényeg!

A pincében

Jess mélyen aludt már a szobájában. Túlságosan sok minden történt vele aznap, hogy a félelmet elnyomja a fáradtság. Mélyet szusszantott, ami szintén azt jelezte, hogy már talán álmodott is. Ám a pihenését suttogások, borzasztó hangok zavarták meg. Szeme kinyitódott és ijedten ugrott egyet a gyomra. Újból szóltak hozzá. A hátára fordult és felült az ágyban. Addigra elhallgattak. Talán Ben is hallotta őket. – gondolta miközben az öccse szobája felé ment, hogy benézzen hozzá. Az ajtó résnyire nyitva volt így zajtalanul be tudott nyitni. Ám Ben fent volt. A rácsba kapaszkodva állt a kiságyában. Jess közelebb ment hozzá.

- Te is hallottad, ugye? – kérdezte remegő hangon. Ben pislantott egyet. Talán igenlő válasz volt.

- Látod őket? - kérdezte suttogva Jess. Ben az ajtó felé fordította a fejét. Arra voltak, azok, akik suttogtak, akárkik is azok. Jess először elindult az ajtó felé, de aztán megtorpant. Nem hagyhatja egyedül itt az öccsét. Még bántanák. Inkább kiemelte az ágyából és a kezében vitte ki a szobából. A lépcsőhöz közel állt meg. Levegőt venni is, alig mert. Érezte, hogy Ben is nyugtalan.

- Hol vannak, Ben? – kérdezte. Ben egy pillanatig ránézett sötétbarna szemeivel aztán a folyosó felé nézett és arra mutatott. Jess bizonytalanul körülnézett, aztán nagyot nyelt és elindult. Mikor odaért belesett a dolgozószobába is, de ott sem volt senki. Bene nézett, hogy merre tovább, de ő csak előre felé nézett. Így hát továbbmentek. Már majdnem elérték a hátsó ajtót, mikor a fiú átnézett Jess válla felett. Nővére arra felé fordult, de nem volt ott se senki. Talán, Ben csak a padlódeszka ropogásait hallotta Jess léptei alatt. Ám mikor Jess továbbállt volna a padló megnyikordult, de valahol messzebb, nem a lány talpa alatt. Jess ijedten ment tovább, nem mert hátrafordulni, ezúttal. Elérték a konyhát. Amennyire a sötétben látta, minden rendben volt. Jess újat nyelt és visszafordult. Ám valaki követte őket, de egyikük sem hallotta meg, most. Jess némán örül, hogy nem találtak semmit, de némiképp csalódott is volt, mert remélte, sikerül fényt deríteni a dolgokra. visszafelé újra benézett a dolgozószobába, de ott ezúttal, sem talált senkit. Csak az asztal állt ott a számítógéppel, meg a sok irattal, néhány könyvespolccal.

Újabb suttogás hallatszottak és Jess elsápadt, Ben pedig hátrafordította a fejét. Mi lehet ott? Jess nem mert hátranézni, félt, hogy mit látna ott. Lassan hátra akarta fordítani a fejét, nagyon lassan. De megfutamodott, mikor Ben újra felemelte kis karját és mutatni kezdett hátrafelé. Jess újra mereven előre nézett. Mit tegyen most? Ben keze újra Jess karján pihent meg. Talán az a valaki egyre közeledik? Erre a gondolatra Jess gyomra fájdalmasat ugrott. Még jobban megrémült aztán, mikor újra hallotta a suttogást, és ez alkalommal, még értette is mit mond. Ettől még jobban félt:

- Nem akarok meghalni. – mondta a hang kétségbeesetten és rémisztően. – Segíts!

A félelem, ami eluralkodott, a lányon, megbénította. Az agyát elhomályosította, gondolkodni sem tudott a lábait nem tudta rábírni, hogy ismét lépjenek mozgásba. Mi fog történni? Milyen szörnyűség lesz, ha nem mozdul, innen? Érezte, hogy az a valaki már egész közel van hozzájuk, Közvetlenül mögöttük áll, és ettől felgyorsult a légzése. Egy halk sikítás, talán inkább jajgatás hallatszott és Jess szemeiben felgyülemlettek a félelem könnyei.

- Nem akarok meghalni!

Jess legszívesebben sikítozva Elszaladt volna, segítségért, de a hangját sem találta. A szeme sarkából látta, hogy az a valaki közel hajol Benhez. Nem tudta leküzdeni a sírást. Tudta, hogy meg kell fordulnia. Ben felemelte a kezét, hogy elérje a mögöttük állót. Jess még jobban megijedt. Bántani fogja az öccsét. Ben még jobban kinyújtotta a kezét. Jess tudta, hogy meg kell tennie. Meg kell tennie… Benn már majdnem elérte, de Jess az utolsó pillanatban pördült meg De addigra már csak a levegő volt mögöttük.

*

Reggel Roy a pajtában rakodott, John pedig a locsolórendszert szerelte. Denise, aki még mindig aggódott egy kicsit Jessért éppen ebédet főzött, Ben társaságában, aki megint a joghurtos dobozokkal játszott. Jess úgy vélte, hogy idebent semmi jót nem tud csinálni, gondolta bemegy a városba. Először anyját akarta megkérdezni, de tudta, hogy ő biztosan nem engedné be, szóval kiment a házból át a pajtába. A nagy faajtó kitárva állt. Roy a megmaradt magokat rakosgatta ide-oda és a szerszámait rendezgette. Mire azonban Jess megkérdezhette volna, amit akar Roy felé nyújtott egy szerszámot. Sosem tudta megkülönböztetni egyik szerszámot a másiktól, így igen furcsán nézett rá.

- Csak vidd ki Johnnak. – mondta Roy és Jess sarkon fordult és kiment a napraforgók közé. John egy másik szerszámmal akarta megjavítani a locsolót, de nem igazán ment neki.

- A franba! – káromkodott a sikettelenségén, épp mikor Jess odaért hozzá. Hátrafordult és elvörösödött mikor észrevette a lányt.

- Ezt nem hallottad. – mutatta fel a mutatóujját.

- Apa mondta, hogy ez kell. – adta át, amit Roy a kezébe nyomott.

- Igen, kösz. – bólintott John és újra a munkája felé fordult. Jess tétovázott egy pillanati azán elszánta magát.

-Miért, mondtad, azt apáéknak, hogy nem láttál semmot tegnap este.

John felé fordult.

– Mert így volt. – felelte. – Nézd én tudom, hogy… megijedtél…tudom, hogy az emberek, még a szüleid sem, tudnak mindig meghallgatni.

- Különösen ők nem. – sóhajtott Jess.

- Olyan nyomás van rajtuk, amit nem érthetsz meg, érted? – magyarázta John. – Biztos, hogy láttál valamit? – intett a ház felé.

- Láttam. – bólogatott Jess. – Valóság volt.

- Talán… túl sok minden kavarog a fejedben. – ez volt John frappáns válasza aztán elfordult és tovább szerelt. Jess pedig visszament a pajtához ahol az ajtóban csípőre tett kézzel álló, nézelődő Royt megtalálta.

- Apa. – kezdte.

- Igen, Jess? – Roy még csak rá se nézett.

- Szeretnék, bemenni a városba egy kicsit. – vakarta, meg a fejét. – Csak egy kicsit flangálni.

- Jess – nézett rá Roy. – Tudod, hogy bevonták a Jogosítványodat.

- Jaj, nem kocsival akarok menni. – szólt közbe gyorsan Jess. – Biciklivel.

- Oh. – húzta fel a szemöldökét Roy. – Így egészen más a helyzet.

- Szóval mehetek? – tért a lényegre Jess.

- Szóval, igen. – bólintott Roy. – De vigyázz magadra.

- Rendben apa.

Jess menet közben elővette a telefonját és örült, hogy ezúttal van térerő. Bobbie számát tárcsázta. A telefon párszor kicsengett mire Bobbie felvette.

- Halló? – szólt bele.

- Szia, Bobbie, én vagyok az Jess. – Unatkozott be Jess.

- Ó, Jess! – vidult fel Bobbie. – Mi újság.

- Semmi különös. – hazudta Jess. – Mit szólnál, ha találkoznánk a városban?

- Felőlem jó. – egyezett bele Bobbie. – Bemenjek érted?

- Ó nem kell. – rázta a fejét Jess. Milyen képet vágna anyja és apja ha Bobbie beállna az udvarba. – Kell egy kis mozgás, biciklivel megyek. Találkozzunk a kosárlabda pályához közel, oké?

- Oké.

Így hát Jess kivette a biciklijét a pajtából, elbúcsúzott apjától és kitekert a földúton. Egy negyed órán belül a városban volt. Ott még öt percig biciklizett, mire rátalált a pályára. Bobbie a falnak dőlve játszott a telefonját valami boltnál. Jess letámasztotta a biciklijét a falnál.

- Jess! – mondta köszönés gyanánt Bobbie.

- Szia, kösz hogy eljöttél. – ment oda hozzá Jess.

- Hogyne! – bólintott vigyorogva bobbie aztán lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy végignézett a lányon. – Nem nézel ki túl jól. Mi van?

- Öhm… - ráncolta a homlokát Jess. – Ismered a házunk előző lakóit?

- Nem igazán. - rázta a fejét a fiú. – Rolinsék éltek ott.

- Mi lett velük. – követelte Jess.

- Összepakoltak és leléptek, úgy öt-hat éve. – mesélte Bobbie. – Gyér volt a termés. Sokan csődbe mentek.

Jess bólogatott aztán kibámult az útra. Megkérdezze, amit akar. Újra a fiú felé fordult, megnyalta a száját és megkérdezte:

- Te… hallottál valaha bármit a házunkról és… kísértetekről. – az utolsó szút úgy mondta, hogy csak Bobbie hallja.

Bobbie összeráncolta a homlokát aztán elnevette magát, de nem úgy mintha Jess tartaná őrültnek, hanem, mint akinek egy vicces emlék jutott az eszébe.

- Bobbie.

- Nem tényleg semmi. – rázta a fejét Bobbie. – Csak hülye történeteket. Sokáig volt üres.

- Milyen történeteket? – kapott a szón Jess. Mindent tudni akart. Hátha így sikerül lerántania a leplet a szellemes ügyről.

- Igazán semmi… - bizonygatta Bobbie. – Gyerekként húztuk egymást hogy ki mer lemenni a pincébe.

- Miért láttatok valamit? – firtatta Jess.

Bobbie megrázta a fejét.

- Nem. – elvigyorodott kissé. – Én nem… ö… én nem mentem le.

*

Tehát ez a kulcs. A pince. – gondolta Jess. Minden a pincéhez köthető. Ahogy várta az ajtót nyitva találta. Nagyot nyelt mielőtt felkapcsolta a villanyt és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor leért körülnézett, hátha talál valami olyan dolgot, ami segíthet. De egyelőre semmit sem talált. Szétnézett a dobozoknál is és ott talált valamit. Egy papírt. Kihúzta onnan és a szíve szaporán vert. Szétnyitotta a papírt. Egy igen amatőr rajz volt. Talán egy kisgyerek rajzolta. Egy házat és egy családot ábrázolt aláírva a neveikkel. Anya, apa, Linzy, Michael. És az utolsó név után egy varjú. Tehát a ház az a ház, amiben most élnek. Varjú nincs sok helyen főleg nem így csapatostul. Tehát, mikor ez a család itt élt már akkor is sok volt itt az ilyen madár. A varjak már szinte a család részei voltak.

Az udvarra való kijáratnál megzörrent valami. Mintha kívülről hozzávertek volna valamit. Jess felpattant guggolásából és meredten bámulta a kijáratot. Nem volt itt semmi. Remegve felsóhajtott és zsebre tette a papírlapot. Aztán elindult tovább. Hátha még talál valamit. Bár komolyan fontolóra vette, hogy sarkon fordul és ahol jött ki is megy. Szándékosan nyitva is hagyta az ajtót.

Valami mintha folyott volna a háta mögött. homlokráncolva hátrafordult, előre félve attól mit talál ott. Előtte nem volt semmi viszont a lábánál tömény sár folyott elő a padlódeszkák közül. A szemei kitágultak és ijedten hátrálni kezdett. Mikor a doboz hegyektől tovább már nem mehetett megállt, de a sár csak folyott. mi tévő legyen?

Valaki hátulról megfújta a haját és ő megpördült. Sehol senki. Kezdett elege lenni ebből a bújócskából. Visszafordult, hogy megnézze hol tart a sár, de valaki elkapta a fejét. A kéz ugyanolyan fagyos volt, mint mikor előző este lerántották a pincébe. Sikítozva próbálta kirántani fejét a karmok szorításából és végül sikerült neki. Erezte, hogy a kéz utána kap még, de csak rohant. Nézett néha hátra hogy követi-e még. Igen, követte. A mennyezeten mászott utána. Elérte a lépcsőt és alig ment két lépcsőfokot a lábát elkapta valami. Elveztette az egyensúlyát és egyenesen a lépcső felé száguldott. Odaért, beverte a fejét, de a lábát még mindig szorították. Ezzel együtt látott maga előtt egy lányt, aki hozzá hasonlóan menekülni akart. Nagyon félt, de ő úgy tűnt tudja, ki kergeti. Ezt abból lehetett tudni, hogy jobban félt, mint Jess.

Jess segíteni akart neki is, ezért megpróbálta kirántani a lábát a szorításból, de olyan erősen fogta, hogy lehetetlen volt. Próbált a kezével húzni magán, de a kéz erősebb volt nála és úgy tűnt a lány se bírja már. Egy erőset rántottak mindkettőjükön és Jess keze végleg feladta. A kéz csak húzta és ő csak ment lefelé. A lány is csak csúszott és sírt. Jess érezte, hogy nincs tovább. Egy hang sem jött ki a torkán, hogy sikítson, de minek is. Szülei és Ben is odakint vannak, a napraforgókat nézegetik. Hirtelen Jess elengedte a lépcsőfokot és zuhanni kezdett a sáros tó felé. Tudta mi fog történni. Beleesik, lés megfullad. Jess földet ért.

Kellett még pár perc hogy felfogja mi történt. A padlóra zuhant, amire nem számított. Kezével megtapogatta a deszkákat és felült. Nem volt sehol a sár se, a lány minden eltűnt. Zihálva rohant fel a lépcsőn, át az előszobán. Feltépte az ajtót és kiugrott a tornácra. Ott minden rendben volt. Szülei a határban álltak és nevettek. Ben Denise kezében volt. Jess nem akarta elhinni. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen most. Egy percig megfordult a fejében, hogy odarohan és mindent elmond nekik. DE ugyan ki hinne neki? John, aki azt válaszolta neki, hogy sok dolog kavarog a fejében? Apja aki arra hivatkozna, hogy próbálja meg elfogadni, hogy itt élnek? Talán anyja, aki inkább leállítaná a mese közepén, hogy hagyja abba és inkább befogná Be fülét, nehogy rosszat halljon?

Jess reménytelenül hátrált vissza a házba és csukta be maga után az ajtót. Nekidőlt az ajtónak és lecsúszott a padlóra. Felhúzta lábait és sírni kezdett. Kezei remegte, a szíve szaporán dobolt.

- Mi történik velem? – sírta remegő hangon, és kétségbeesetten. Fogalma sem volt mit tegyen, de el kellett valahol kezdenie.